Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Darkó István: Szlovenszkói vásár

10 ború óta... Valami licencet nekem is szerezhetne, higyje el. Akitől beszúnne körülien ez a mindenféle. De kapok én búsnyavaját, nem licencet... — Meg osztán maga nem is szlovák, valljuk meg, —mondta csendesen a gácsi ember. — Ha meg se valljuk, akkor se vagyok. Ammá bi­zonyos. — Ahogy én az vagyok, ugy maga nem az. Igaz mi? — Hogy a benedeki kőszentnek ne volna igaz. — No lássa. Azért ne haragudjon. Lása én szere­tem a borjúhúst. A marhahús se nagyon rossz, ha reg­geltől főzik. Megeszek a nyulat, őzet is megeszek, ha van, sertés lapockákat, csülkéket is, belerakva kocso­nyákba, ha az is van, ecettel. Télen néha vaddisznó is jön Gyömbér felől. Azt is megeszek... De egyet nem ké­rek, nem is kóstoltam, magyarhust. Nem is kivánok. Hú­sukat nem nagyon szeretek... Viharosat nevetett hozzá. Jóska nagyot vidúlt azon, hogy mekkorát nevet a gácsi ember. Rábizonyította : — Azt ne is apám. Az nagyon kemény... — Beletörne a fogacskám, mi? megakadna gigá­mon, hejj? Asztmondjad?! — Azt, azt, keresztapám! Olyan az, mint a lóhús... Kóstolta már? A gácsi ember ettől elfintorodott. Letette a kést, nagy kék zsebkendőbe köhögött. — Egyszer kóstoltam, de azt ne is beszélgessünk! Jóska szemmel szaladta körbe a vendéglőt. Már né­hány ember újonnan is begyülekezelt és csendesen esze­getett, iszogatott a csíkos piros abroszok felett. Jóska jobbkeze és a pohara egyszeribe úgy kezdett viselkedni, mint az új házasok ! Egymásba kapaszkodtak, a száját pedig hálószobájuknak nézték, mindegyre csak odafelé igyekeztek. Ahogy a lóhús elemlegetődött, ettől elfacsarta vala-

Next

/
Oldalképek
Tartalom