Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)
Darkó István: Szlovenszkói vásár
10 ború óta... Valami licencet nekem is szerezhetne, higyje el. Akitől beszúnne körülien ez a mindenféle. De kapok én búsnyavaját, nem licencet... — Meg osztán maga nem is szlovák, valljuk meg, —mondta csendesen a gácsi ember. — Ha meg se valljuk, akkor se vagyok. Ammá bizonyos. — Ahogy én az vagyok, ugy maga nem az. Igaz mi? — Hogy a benedeki kőszentnek ne volna igaz. — No lássa. Azért ne haragudjon. Lása én szeretem a borjúhúst. A marhahús se nagyon rossz, ha reggeltől főzik. Megeszek a nyulat, őzet is megeszek, ha van, sertés lapockákat, csülkéket is, belerakva kocsonyákba, ha az is van, ecettel. Télen néha vaddisznó is jön Gyömbér felől. Azt is megeszek... De egyet nem kérek, nem is kóstoltam, magyarhust. Nem is kivánok. Húsukat nem nagyon szeretek... Viharosat nevetett hozzá. Jóska nagyot vidúlt azon, hogy mekkorát nevet a gácsi ember. Rábizonyította : — Azt ne is apám. Az nagyon kemény... — Beletörne a fogacskám, mi? megakadna gigámon, hejj? Asztmondjad?! — Azt, azt, keresztapám! Olyan az, mint a lóhús... Kóstolta már? A gácsi ember ettől elfintorodott. Letette a kést, nagy kék zsebkendőbe köhögött. — Egyszer kóstoltam, de azt ne is beszélgessünk! Jóska szemmel szaladta körbe a vendéglőt. Már néhány ember újonnan is begyülekezelt és csendesen eszegetett, iszogatott a csíkos piros abroszok felett. Jóska jobbkeze és a pohara egyszeribe úgy kezdett viselkedni, mint az új házasok ! Egymásba kapaszkodtak, a száját pedig hálószobájuknak nézték, mindegyre csak odafelé igyekeztek. Ahogy a lóhús elemlegetődött, ettől elfacsarta vala-