Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szabó Béla: Mindenkinek része van benne

126 belőlem a szó. Elmondtam mindent, ahogy történt. Apám elgondolkozva ingatta hatalmas fejét. — Bizonyára éhes lehetett, hagytad volna, hogy megegye. Mini nehéz fejszecsapások hatottak rám apám egyszerű és súlyos szavai. Félig behúnyt szemmel az asztalon nyugvó kezemet néztem és úgy éreztem, hogy véres. Anyám segítségemre sietett. — Hogy képzeled te ezt az egész dolgot, — kérdezte apámtól — hát minden éhes katonának én adjak enni? Talán én küldtem őket háborúba, vagy mi...? Adjanak azok, akikért verekednek. Nekem bizony sosem volt szükségem erre a vérengzésre. — Kegyetlen vagy — válaszolt az apám. — Hogy én kegyetlen lennék?... — ismételte ámultán az anyám — én, aki hajnaltól késő éjjelig dolgozom és töröm magam, hogy élni tudjunk, én aki vergődöm pillanatnyi nyugalom és pihenés nélkül, nekem mered ezt mondani? Hát nem szégyelled magad?... Óh, szörnyű ez, hogy te mondod nekem, te, aki látod mindennapi piszkos verejtékfürdőmel, hat ezért kínlódok,..? Óh, bárcsak lennék már mélyen a föld alatt, ott is jobb dolgom lenne — és zokogni kezdett keservesen. A szobában csend volt, apám mélyen lehorgaszíott fővel maradt ülve az asztalnál. Csak anyám zokogását lehetett hallani. Bennem a megindúlt fájdalom tovább hullámzott, bűnöm, mint egy göb nyomta az életemet. Anyám kitörése sem tudott megnyugtatni. Többé nem voltam hajlandó süteményt árulni. Szüleim egy szóval sem kényszerítettek. — Rendben van — mondta az apám. De anyám hallgatott, finom, energikus arcán szája kemény vonallá zsugorodott. Tudta szegény, hogy ezentúl az én munkámat is neki kell elvégeznie.