Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Sándor Ernő: A gyáva hős

116 — Meghal a kapitány úr! — kiálltott fel Orrondi. — Segítség! Jaj, segítség! — őrült kavargás dühöngött. — Úristen, mi lesz most? —jajongtak a különböző megrettent hangok. — Fendrik úr Páczay meglűíte kapitány úr Geffertet! — hangzott kint a fuíóárokban Orrondi kiálltása, mely jajveszékelve és lihegve lobogott, mint valami fekete zászló. A zászlóssal forgott a dekkung. — Ezek magyarul beszélnek? — rohant át az agyán, — hisz akkor ez egy kegyetlen tréfa, kelepce, őrült, gonosz kelepce. Ránézett az őrmesterre. Ez tombolni kezdett. Nagynehezen tudták lefogni. Érezte, hogy a tréfa forrásából halál buggyant ki és vérrel fröcskölte be lelkiismeretét. A szanitécek futva jöttek és már vitték a kapitányt. Élet nem volt már benne, de az arcán még ott derült vérbefagyva az a meglepett mosoly, melyet a lövés hívott utolsó életre. A zászlós egyedül ült a dekkungban. Nem tudta mért, de úgy érezte, hogy nem egy „oroszt", de nem is a kapitányt ölte meg. Csak valami előítéletet. Mikor az ezredes a segédtiszt társaságában megjelent a dekkungban, Páczay zászlós lefordult az ágyról. Jegyzőkönyvet se tudtak felvenni. Elájúlt. V. Mikor magához tért, már az orvos ült mellette. A lelkiismereti furdalások már vájkálni kezdtek benne. — Hisz már a szagról is tudhattam volna, hogy nem muszkák voltak. Azok sokkal büdösebbek, — mondta tompán maga elé. Az orvos vigasztalta Páczayt.