Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Sándor Ernő: A gyáva hős

117 — Ezer bocsánat, kapitány úr — mondta gyorsan és térgyre rogyott a nagy, markos legény. — Mi volt ez? Te kutya ! — és vérbeforgó szemekkel fúrta be az őrmesterbe határtalan haragját. — Macerált a mancsafí, drága kapitány úr — még tovább könyörgött volna, — de akkor érték az első rúgások. Mikulás napja van, muszáj volt fréfát csinálni, mert hogy nagyon unatkoztak a bakák — folytatta az őrmester az ütések dacára, mikor látta, hogy úgyis hiába minden. Orrán, száján jött a vér. — Édes kapitány úr — rimánkodott az őrmester. — Kuss, te disznó! ilyet csináltok velem?! — és élőiről kezdte a verést. De most felpattant az őrmester, akit elhagyott a bikatürelme és fenyegetően felállott a kapitánnyal szemben. — De most már elég lesz — mondta. — Máshol is voltunk. — Ugyan hol ? Az ezredes úrnál is — hazudozott az őrmester. Erre abbahagyta a verést a kapitány. Az őrmester nem törődött azzal, hogy hazudik, csak az volt most fontos, hogy élve maradjon. — Mindenütt voltatok? — kérdezte a kapitány. — Most akartunk menni a Fendrik úrhoz. Erre felderűit a kapitány arca. Egy pillanat alatt elfelejtette az előbbi kínos jelenetet. Ránézett az őrmesterre, aki csöndben törülgette a véres pofonok helyét. A kapitány elővett egy kis italt. Az őrmester nem kérette magát. Felhajtott a snapszból. A kapitány is ivott. Hirtelen eszébe jutott a szeptemberi roham, amikor az őrmester maradék rumját itta ki a kapitány egy gránátnyomás után. — Páczay zászlós úrhoz mentek most? 9