Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Rácz Pál: A bocskor

SÁNDOR IMRE SzUlőföidem. Utoljára szolgálatban kerültem el szülőföldemre. A hölggyel, akit szolgáltam és kisértem, Balatonfüreden ismerkedtem meg. A hölgy, amilyen leleményes volt, kétnapi ismeretség után rájött, hogy mi ketten, ő meg én, egymásnak vagyunk teremtve. E felfedezését szemérmes szavakkal velem is közölte és én, nem maradt más hátra, szolgálatba álltam. Nem volt könnyű szolgálat. A hölgygyei, mivel szemérmes volt, hosszú világszemléleti vitákat kellett folytatni délelőtt, délután csónakázni kellett, este pedig andalító sétákat kellett tenni a tóparti nádasok felé. Időnkint, ha megfeledkezett magáról, néhány másodpercre megfoghattam a kezét, egyébről nem lehetett szó. Közölte, hogy tulajdonképpen kérője van otthon, Pesten, ügyvéd, hozzá is ment volna, ha nem jutott volna most arra a felfedezésre, hogy mi ketten, ő meg én... Boldog voltam, nem tehettem egyebet. Mikor a hölgy tíznapos ismeretség után közölte velem, hogy Pestre utazik és én el fogom kisérni, becsomagoltam, kora hajnalban érte mentem és elutaztunk. Kiscellben másodszor szálltunk át és ekkor kezdtem érezni, hogy a szülővárosomba utazom. Egyedül voltunk a fülkében, a hölgy az ablaknál állt és kitekintett a vidékre. Melléálltam, meg akartam csókolni. A hölgy mosolygott, nem engedte magát. Én is kinéztem az ablakon és akkor megismertem a búzatáblák ringását. Fájdalmas érzés volt. Tizenöt éve nem voltam a szülőföldemen. Lelkiismeretfurdalás: most is orozva kerülök vissza, mint kisérő és szerelmes. Negyedóra múlva megérkeztünk.