Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])
Hazatérés - 2 Ujra Budapesten
8 Én is jöttein azonnal, amint lehetett s meg is ragadtam itten. Milyen volt az első benyomás? Benyomásainkat az értelem s az emlékezés egy ideig még nem mérte párhuzamosan. Tudtuk például, hogy most már szabad az út a fővárosig, amikor beültünk a vonatba, de azért belénkfészkelődött a régi izgalom, amint feltünedezett Esztergom s szinte furcsa volt, hogy nem járta végig a szakaszokat a veséket s az útleveleket vizsgáló finánc. A Nyugatin is azzal az érzéssel szálltunk ki, hogy valaki biztosan figyel s féltünk, hogy otthon még mindig hatóságilag számonkérik, mit láttunk s kikkel érintkeztünk. Ez az alapérzés nehezen halványult; amíg megvolt, bizonytalan érzésekkel sétáltunk az utcákon. Nem tudom, hány utazás kellett hozzá, amíg kioldódott belőlünk, csak arra emlékszem, hogy bennem is sokáig megmaradt. Az első örömöket a régi helyekkel való találkozás ajándékozta. Ilyen helyek voltak elsősorban a Nyugati pályaudvar, az Andrássy-út, a Bazilika, a Duna, a hidak, a Gellért-hegy és Margit-sziget, aztán a már említett helyek, vagyis a Párisi-áruház, a Teleki-tér (az újváriak nagy fájdalma volt, hogy a Lehel-piacot már nem lelték), s ezekhez csatlakoztak a többi támaszpontok ebben a rengeteg városban. A fő helyeken kívül, amelyeket mindenki ismert, mindenkinek voltak szent helyei még, amelyeket biztosan felkeresett. Én izgalommal kerestem a Hunyadi Jánosúton azt a kapualjat, amelyben anyánkkal végigszorongtuk az utolsó koronázási ünnepséget s vagy félóráig találgattam a házat a Hajós-utcában, aliol anyánk testvérének cselédszobájában meghúzódtunk akkor éjszaka. A viszontlátás legnagyobb élménye a Duna volt. Nemcsak az enyém, hanem mindenkié. Amikor a Felvidék után Észak-Erdély is visszatért, hét esztendő után viszontláthattam egyik barátomat, aki egykor Pozsonyból Kolozsvárra, költözött. Amikor a Keleti pályaudvaron kiszállt, az ölelkezés után első kívánsága az volt, vezessem a Dunához. S az Erzsébethíd mellett, a Petőfi-^szohor előtt csakhamar hosszú csendben bámultuk a folyót. Mit éreztünk azokban a pillanatokban? A folyó emlékezetes volt a kisebbségi évekre, mert Pozsonynál a nagy ligeti séták készítették egykori élettervünket, melyhez a Dunának sok köze volt. A Duna a folytonosságot jelentette hát az elmúlt s a készülő életünk között, az átmenetet egy lezárult s egy alakuló létforma között, melynek éppén a küszöbén állottunk azokban a pillanatokban. A Duna az emlékeztető volt a nagy hazára s a mégnagyobbra, Középeurópára s egészen bizonyos, hogy versek, verssorok és programok cikázlak akkor ágyunkban, melyeket költőink írtak a Dunáról, a Dunához s a dunatáji sorsról. S végül a Duna figyelmeztetett a nagyság érzésére és a nagyság bátorságára kétévtizedes kisebbségi helyzet után, de úgy figyelmeztetett, hogy a kicsiségben eltöltött évekhasznát se felejtsük. Elég hosszú ideig tartott a boldog öröm, amikor egydarabban hordtuk a főváros keltette nagy benyomásokat. Még sokáig nem mertük apróra váltani a nagy érzéseket. Nem hatoltunk be a város és a fővárosi élet részleteibe. Egy hazai ismerősöm, könyvkereskedő a régi fajtából, amilyenből csak egy-egy ha jut minden alma materhez, vagy félesztendeig nem mert hozzányúlni a fővárosi élmény részleteihez, pedig könyvkereskedői tanoncéveit is itt töltötte. A hazatérés után félesztendeig minden vasárnap felutazott Budapestre, boldog áhitattal sétált egyet a körútakon, vagy a Dunaparton s ez teljesen kitöltötte, aztán hazautazott. Egy hónapig csak az Országházzal járt vasárnapi bar átkozásra, a másik hónap programmja a Margit-sziget volt, a harmadiké a Gellért-hegy s így tovább. Ügy voltunk hát a nagy élménnyel, mint az első nagy bankóval életünkben, melyet nem mertünk felváltani. De a felváltásnak mégis be kellett következni.
