Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])
A tettek színhelyén - 2 utólszor északról
68 Ahogy azelőtt a főváros után, úgy vágyódunk most a vidéki élet kiegyensúlyozó hatásai után. S a vidékek közül is a szűkebb haza, a szülőföld a leggyakoribb tárgya a vágyódásoknak. Sokszor úgy tűnik fel, hogy a hazai táj a tettek színhelye s öreg igazság, hogy a tettek színhelyére mindig különösebben is vágyódnak a tettesek. Most már bizonyosan bele is betegednék, ha szabályos időközökben nem mehetnék haza a Felvidékre s a Felvidéken is a szűkebb hazába, a Kismagyar Alföldre s ott is Érsekújvárra. Egyszerre csak rámereszkedik valami megszállottság s mennem kell, mintha végzetlen dolgaim várnának, mintha nélkülem nem menne otthon valami, mintha pontosan a jelenlétem hiányzana valakinek, vagy valakiknek s jóllehet tudom, hogy csendes élet fogad majd, mégis órákig s napokig nem tudok belenyugodni, hogy semmi különös sem történt a tettek színhelyén, ahol pedig nagy dolgok történtek az ifjú korban s általában minden valamire való dolog itt történt meg velünk. Immár nem lehetne élni e boldog, várakozó kisebb hazatérések nélkül. Talán a tanúkat keressük a magunk életéhez, talán az egykori élettervek tanúit, otthon hagyott barátokat, ők őrizzék ellen, mit valósítottunk meg a tervekből s hűek maradtunk-e? 2. Utolszor északról. S néha úgy érzem, mintha semmi sem változott volna, mert a kisebbségi helyzetben is ilyen nagy vágy, vagy talán nagyobb űzött haza bizonyos időközökben. Brünni diákkoromban egy márciusi délután például valami szédületben kitámolyogtam az állomásra, jegyet váltottam, felültem a gyorsra s csak az érsekújvári állomáson döbbentem rá, hogy semmi kézzelfogható okom sem volt a haza jövetelre s órákig nem mentem haza, amíg valami értelmes magyarázatot ki nem gondoltam. Mindenkiben élt ez az érzés, ezt Galántán láttam, amikor a csehek leszerelve átadtak bennünket a bécsi döntés utáni napokban. Alig voltunk 40—60 kilométerre hazulról, de nem volt szabad közlekedés még a felszabadult részekkel. S majd hogy bele nem őrültünk, hogy itt van a szülőföld csak egy karnyújtásnyira szinte, s nem mehetünk. A szerelem lehet ilyen gyötrő, amikor szeméremből vagy másvalamiből ellentáll a kedves. Senki sem bírta ki a várakozást, mindenki ment, ahogy lehetett, minden akadályon általtörve. A tiszt, aki elszállításunkat a Hanza tehergépein intézte, sehogysem értette ezt s alaposan lehordott fegyelmezetlenségünk miatt. Erre a hazatérésre, noha tárgyilagosabb szemlélettel semmi különösebb sem történt, mindig emlékezni fogok. Csak reá kell gondolnom s azonnal megelevenedik minden részlete, mintha kis Odisszea lett volna. Amikor nem jutott gépkocsi, összeszövetkeztünk néhányan újváriak, személyautót béreltünk és úgy jöttünk. Lopva kellett kisurrannunk a városból, mert fürtökben vetették volna rá magukat a gépkocsira a kisalföldiek. Nekünk engedélyünk sem volt, pedig a sellyei hídon csak külön igazolvánnyal lehetett átmenni a Vágón. A hidat különítmény őrizte egy zászlós vezénylése alatt, aki valóban kérte az engedélyt. Belátására appeláltunk: lásd be testvér, nagyon — nagyon kell, hogy haza jussunk. S Te, mint a nagyobbik haza képviselője e hídnál, engedd hogy a kisebbik otthont megláthassuk egy óra múlva a nagyobbik hazában. Ez lehetett az érzelmi tartalma annak, amit ott szavakba foglaltunk a zászlós előtt, aki habozva,
