Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])
A magyar ellnetmondások világa - 5 Ady öröksége
47 ben bizalma volt, merev elzárkózásba húzódott vissza. A kor stratégiai egysége végzetesen szétesett. Egyszerre minden társadalmi csoport úgy kezdett viselkedni, mintha teljes szervezettségű hadsereg lett volna mindegyik. Az összekötő vezetékeket azonban elvagdosták a kötelékek között, a felfelé vivő emelkedő út, Ady útja, teljesen elmosódott. Ebben a kavarodásban aztán teljesen szétesett Ady öröksége. A polgár a polgáriságot vonta ki belőle, legjobb esetben az urbánus tartalmat, de a merkantilpolgár már nagyobb rontást végzett rajta, szerelmi lírájára fektetve a fősúlyt, szinte pásztorórák kellékévé aljasította. A szociálista szavalhatta Az utca énekének verseit, a parasztforradalmár Dózsa György unokáját láthatta benne, mindenki tetszése szerint választhatott. És választott is. Istenem, még ma is elszomorít a feleslegesen elvesztett időre és » hiábavalóan elpocsékolt erőfeszítésekre való visszaemlékezés, amelyekkel nekünk a megfelelő szintézis állapotába kellett Ady hagyatékát visszahelyezni. A középiskola alsó fokozatán a Léda-versekkel találkoztunk, az önképzőkörben izgékony polgárlányok szavalták a kamaszkor faji és nemi szédületében e verseket s mondani sem kell, hogy kellőképen elszomorodtunk. Ha nem jön idejében ^akkai Sándor. könyve, talán sohasem mertünk volna feléje közeledni. Az etnográfiai és szociográfiai érdeklődés a parasztverseit érvényesítette. E korszakunk végén már Dózsa stigmáit is vállalni mertük az ő bátorítására. De azért politikai költészetének pirosabb színeitől idegenkedtünk, igazi hangjának a magyarságról azt tartottuk, ahogyan például a Kalota partján című versében énekelt. Amikor aztán a kisebbségi helyzet megfelelő módon elszegényített bennünket, akkor kaptak meg bennünket leghatározottabb politikai versei. Csak e fejlődés végén, amikor már lehiggadva képesek lettünk a színtétikus szemléletre, akkor láttuk, egységbe foglaltan, Ady hagyatékát. A mai magyar szellemi életben sehol nyoma sincs az Ady hagyaték szintétikus érvényének. Ha a korra tekintek, ezt még meg is tudom érteni. Azokat a szakadékokat, amelyeket a világháború vont az összetartozó magyar csoportok közé, az idő még jobban kimélyítette. A parasztság az utolsó negyedszázad alatt kiválasztott magából egy új szellemiséget. Ez a szellemiség csak megszámlálható esetben tudta elfelejteni szülő közössége magánosságát, amikor céljaira gondolt. Tény az, hogy parasztságunk magárahagyott, de helytelen ebből az öncélúság irányában következtetni egy olyan társadalomban, amely már meghaladta a népi állapotot és nemzeti közösségben él. Ilyen helyzetben a parasztság már képtelen az élet öncélú felépítésére. A maradék polgárság is, szinte a parasztság példájára, ugyancsak öncélú életre gondolt és az urbánus minőség szüntelen hangoztatásával csinált magának nemeslevelet a népi törekvésekkel szemben. A falu és város nemhogy nem okult a felületes kapcsolatok kárából, hanem a teljes elszakadást és szembenállást tartja külön-külön előnyének. A munkásság szintén külön utakon jár, csak legutóbb látjuk a halvány eszmélkedés jeleit a szintétikus szerepre a jövendőben átmenthető magyar csoportok között; csakhogy az a baj, hogy senkisem tudja immár, mennyi a stratégiai szándék ebben. Az öncélúság ugyanis oly erős jegye volt e rétegnek, hogy hitetlennek tűnik fel, amikor egyszerre csak az egység céljai jelennek meg a pártpolitikai és rosszul felfogott osztálypolitikai célkitűzések helyén. S ha most Adyt keressük ebben a kavarodásban, annyi értelmezéssel találkozunk, ahány csoporttal. Az egyik a parasztforradalmár Adyt tartja ősének, a másik az urbánus kultúrájú radikálist, a harmadik a szociálista forradalmárt. A szintétikus érvényre már senkisem ügyel.