Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])

A magyar ellnetmondások világa - 4 Egy író sorsa a szocializmusban

43 embereket nem lehet hibáik kérlelhetetlen feltárásával a megjavulás útjára terelni. Jules Romains egy megállapítása jut eszembe ezen a ponton, amelyet A verduni csata című könyvében írt le magyarázatul ahhoz, hogy mekkora hitetlenséggel és makacssággal álltak a francia vezérkari tisztek az egyre veszélyesedő helyzet előtt, nem akarva tudomásul venni az első vonalak jelentéseit a közelgő támadás roppant méreteiről. így szól ez a megállapítás: „Nincs olyan tárgyi valóság, amelynek anyaga elég erős lenne ahhoz, hogy egy szívós ember elképzelése ne tudná rajta magát átrágni." Kassák ellenfelei szívósabbaknak mutatkoztak, mint ő és igazságain makacsul átrágták magukat. Franciaország most másodszor teljesen, a valágháború alatt csak majdnem, bukott bele az akaratos egyéniségek makacsságába, a szociálizmus világméretekben fizette meg az árát ennek. A makacsok csodálatosan minden körülmény között fenntartották magukat, ha még szörnyű hasadás árán is a tudat és a megváltozott valóság között. Naiv elképzeléssel azt képzeltük, hogy egy mozgalomnak, nem is mozgalomnak, hanem széles törekedésnek, nem is törekedésnek, hanem érvényesebb hitnek Mohamedje lesz Kassák, ennek képzeltük őt a karanténból. Ezzel szemben olyan magánosan találtuk, hogy ember már alig lehet magánosabb ezen a földön. Sokat gondolkodtam pályáján, amit befutott, az ívek és a talaj viszonyát kerestem életében. Első regényében, a M isii ó királyságába^ paraszt-életet rajzol, tót parasztok világát. Azután szép tiszta költeményeket, immár klaszszikussá vált remekeket írt a munkásokról és mesteremberekről. Ezen a konkrét társadalmi talajon Kassák részese a háború előtti nagy irodalmi fellendülésnek, a szűkebb úgynevezett mozgalmi keretek még nem sajátítják ki. A kisajátítás akkor következik be, amikor minden valóságot eltaszít lába alól: a dada, a képversek, az antiinventionisme időszaka ez. Ebbe a korba tartoznak regényei is de meglepő, hogy regényei világa mennyire elvont s csak képlete a magyar valóságnak. Munkásai elvontan a munkások, parasztjai elvont parasztok, a iaiu ugyancsak elvontan csak a falu, nem a történetileg adott magvar falu és a városok is színtelen képletek, nem azok, amelyekben mi élni próbálunk és vergődünk. Úgyszólván semmi konkrét elem az írásokban, az író érvénye azonban csorbíthatatlan. Aztán bekövetkezik az aláereszkedés az elvont magasságokból. Az algebrikus képek elmaradnak és az író szinte számtani műveleteket végez immár. De ugvanakkor megindult a kiábrándulás is Kassákból. Miért? Azért, hogy ne kelljen követni őt a megszokott régiókból a való világba? Azért, mert ott megszoktuk a fenséges szédületet? Azért, mert az istenekkel való társalgáshoz szoktunk ott és a valóságot szennyesnek és képtelennek tartjuk, hogy vágyainkat anyaként kihordja? Hogy mi a motiváció, azt csak az Isten mondhatja meg. Mi csak annyit látunk, hogy egy irányzat úgy dob ki magából mindent, amint közeledik a valósághoz. Soha még ilyen tünemény! És Kassák legutóbb már a parasztság társadalmi valóságát is megtalálta, de mire erre a végső és utolsó talajra lépett, talán már legszűkebb kávéházi testőrsége is elszakadt tőle. Legújabb kötetében a Parasztok üzenete című versének lírájában arannyal fedezett érzelmek csillognak: Kevesen ismernek bennünket és elfordulnak, azok is, kik felé örömmel nyújtanók kezünk. Az erjedő föld szagát érzik rajtunk vagy az arcunk színe félelmetes előttük.