Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Beregszász, Munkács,Ungvár (Zathureczky Gyula)

— Ha most verset írnék, — mondja, — azt a címet adnám néki, hogy „Szájkosár nélkül". Húsz évig hordtunk szájkosarat és hordtunk lát­hatatlan fekete bilincseket. . . Most vége! Nincsen szájkosár és nincsen büincs!... Szárnyaltak Mécs László szavai. Húsz éven át hamu alá rejtett zsa­rátnokok lobbantak lángra és perzselték a szíveinket. Ügy fojtogatta torkun­kat a sírás, mint apró gyermekkorunkban, amikor mosolyogva elmondotta, hogy élete legnagyobb titkát vallja meg. Megvallja, hogy amikor első szent­miséjét mondotta, Királyhelmec már Csehszlovákiában volt. Azt a szent­misét Nagymagyarországért ajánlotta. És akkor fogadalmat tett. Meg­fogadta, hogy minden miséjét Nagymagyarországért fogja mondani. És húsz éven át ezért misézett minden nap, akkor is, amikor cseh parancsra volt kénytelen misét mondani. Mennyire magyar, mennyire pap, mennyire em­ber és költő volt Mécs László, amikor karjait széttárva kiáltotta: — Aki magyar akar lenni, legyen hát magyar! Soha senki nem feledheti el a pillanatot, amikor végre szájkosár nél­kül beszélhetett népének Mécs László, Királyhelmec papja. Aztán a bodrogközi magyarok leghívebb vezére, Mécs László kálvi­nista paptársa, Virágh Béla hangja csendült fel. Zúgott az éljen és pergett a könny, amikor Csaba királyfi népének nevezte a magyar honvédeket, akik most segítségére jöttek a már-már elpusztuló végbeli seregnek. Megrándul­tak az izmos férfivállak és hangosan csuklott fel az asszonyok sírása, amikor a szónok vigyázzba merevedve, fátyolos szemekkel vitéz Béldy Alajos dan­dárparancsnokhoz fordult: — Vitéz Ezredes Úr! Alássan jelentek negyvenötezer bodrogközi magyart. Húsz éven át állottunk itt a gránicon és éltük a végbeli vitézek életét. Vitéz Ezredes Úr! Parancsot várunk mostan, hogy munkánkat és ha kell, életünket áldozzuk édes hazánkért: Nagymagyarországért! Áll a királyhelmeci nép és hallgatja a szónokokat. Lelesz felől robba­nások tompa moraját hozza magával a szél. De itt már felszabadult minden. Felszabadultak az emberek és lelkek; a húsz esztendő úgy tovatűnt, mint egy rossz lidérces álom az első kakaskukorékolásra. De számomra vége az álomnak és elragadtatásnak, a meghatottság­nak és lelkesedésnek. Újságíró vagyok és százezreknek kell elmondanom, mit láttam és hallottam. Elvegyülök a tömeg között és nézem az arcokat, pillantásukat igyekszem felfogni és megérteni ki nem mondott szavaikat. Soha nem jártam erre, de ismerem a királyhelmeci népet, mert kisebbségi nép. Ismerem a kisebbségi népet, minden nagyságával, törésével, szépségével és rútságával. Mert az ilyen népnek megvannak a maga jellegzetes alakjai. Szürke hősök és szájas szélhámosok, hitüket elhagyók és széthúzó tétovázók. Oh, hogy meg lehet ismerni őket az első pillantásra. Milyen csalhatatlanul tiszta tud lenni a tekintetük azoknak, akik húsz év alatt talán egyszer sem mondották kérkedve: magyar vagyok! Akik csak élték bátran a kisebbségek karszti életét és megtartották a magyar fajtának a tenyérnyi humuszt. Mi­- 172 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom