Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Ásgúthy Erzsébet: Nyitott ablakok

tudni, ezt biztos a M'íholára gondolta, meTt a mama jobb szereti Miholát, mert ő nyugdíjas. Állása van a sófőzdébe ... — És én erre mondtam: „na bizony majd rimánkodok magának . .és erre szó nélkül otthagyott engem ... tegnap este ... ott hagyott a padon egyedül ... És ma se jött a templom elé és én csak álltam ... és vártam... és vártam és egészen átázott a ruhám ... és már csak akkor jöttem haza, mikor mindenki kijött a templomból és én már alig bírtam a sírást tartani... És zuhogott belőle a szó. Most egyszerre kinyilt ő is

; mint egy csukott ablak s a résen át beláttam egy pillanatra leikének primitív kamrácskáiba. — Teccik tudni, hogy szerettem én ezt az embert? . .. Reggel, ahogy zörgött a v/ekker, még aludtam és már az ő neve volt a számon ... És ha törülgettem a port délelőtt a villanyoknál, mindig úgy éreztem, hogy szíven üt az áram, mert teccik tudni, szerelő a Feri a villanytelepen ... és mindig külön tiszta zsebkendőbe törültem a körtéket ... És este ha imádkoztam, a feszületen jézus Krisztus helyett az ő két szemét láttam rámnevetni... És első perctől kezdve így szerettem ... Most már ott áll szorosan az ablakom alatt, s görcsösen gyűri ujjait az ablakpárkányon. — Teccik tudni, tavasszal, mikor megismerkedtünk, mindjárt ahogy harmadszor sétáltunk együtt, mondta nekem, hogy ő szeret engem. Ahogy ezt kimondta, olyan furcsa érzésem lett, hogy azt hitfcm. összeszaladnak a házak körülöttem és agyonnyomnak. A kéméíyek mind ferdén düledeztek összevissza és lárma volt az utcákon és autók dudáltak, meg szekerek zörögtek és összevissza kiabáltak az újságosok és fagyialtosok, de én nem hallottam őket, csak mindig eztet a hangot, ahogy mondta nekem: „Hiába Valika, de szeretem magát. . És rimánkodott, hogy feleljek valamit, azt gondolta, haragszok. De én csak nem tudtam beszélni, mert valami szorította a torkomat, hogy zúgott tőle a fülem és sírás meg nevetés volt bennem és imádkozni szerettem volna ... Tessék elhinni, legjobb volna meghalni az embernek ... És zokogva lendült már a karja, hogy ráborulva az abiakomon. sírja el minden keservét. — Valika — fogtam meg a karját a levegőben, — nézzen csak hátra, azt hiszem, magát keresik. A sírásnak nekikészülve fordította kicsit hátra a fejét s a következő pillanatban úgy maradt, mint aki hirtelen megmerevedett. De csak a mozdulata. Mert az arcán ezer színben és változatban szaladöz tak az érzések. — A Feri... — suttogta. — Visszajött. És a nyárnak minden ragyogása ott tündöklött az arcán . . . Majd hirtelen elszégyelte magát, közömbösre gyúrta vonásait s lassúra fogva lépteit, vonakodva indult a fiú felé. 23