Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Tichy Kálmán: A hét kapu

oszlopsorokkal körülvett s égrenyúló k up oki va] fedett templomra nyílt. A templom oly mérhetetlen nagy volt hogy benne országok népei fértek volna el egyszerre s oly szép, hogy szavát vette annak, aki ránézett A szellem pedig vallatóra fogta a Nagyurat hogy mi mindent alkotott földi létén. S amint az felelt, mindannyiszor a templom lépcsőire helyezte az alkotás értékét. A Nagyúr elősorolt mindent sötét sorsától remegve- mindent elmondott, aminek csak súlyát remélte. A számadás végeztével a szellem a templom lépcsőjére mutatott: — Ezek itt alkotásaid értékei, a maradandó alkotás templomához mérten! Néhány jelentéktelen, szürke kavics hevert a csiszolt márványlépcsőkön . .. A Nagyúrból felszakadt a keserűség: — Hát milyen mértékkel mértek itt, ti sötét szellemek, hogy minden földi erőfeszítés hiábavaló veletek szemben? — A próbák útja az örökléthez vezet mi tehát csak örök értékekkel mérhetünk! Még három próbád van hátra. Végezzünk! Az ötödik kapu előtt szólt a szellem: — Ha földi létedben igazságos voltál, előbbi tévedéseid meg lesznek bocsájtva s e kapun túl a jobb hazába léphetsz. Ez az igazság kapuja. Menj, kíséreld meg A Nagyúr ment sorsa elé. Mintha millió aranylándzsa csapott volna szembe vele: a kapun túl vakító fényesség fogadta. Behányta a szemét. Az aranylándzsák áthasítottak rajta, öicleit szorította szeme elé. Az aranylándzsák átfúrták azokat is. Menni akart, vakon, előre, minden áron. A könyörtelen sugarak áthatottak egész testén, az agyát bontogatták, a mellét tépték, mintha ízekre szaggatták volna. Visszagörnyedve, árnyékot keresve, megverve menekülnie kellett. Kétségbeesetten zörgette a kaput: — Nyisd föl, szellem, bocsáss ki, nem bírom el az igazság fényét... A szellem visszabocsátotta. Komor ítélet ült a tekintetében, amint a félig megvakult vergődő emberen végignézett: — Vajmi kevés igazságot tettél felcicomázott nagyúri életedben, hogy ily hamar csúfos vereség ért! Volt-e hát benned valami, ami helytáll az öröklét előtt? — Honnan tudjam én ott lenn a ti itteni kegyetlen törvényeiteket? — nyögte megkínzottan a Nagyúr. — Honnan? Minden ember szívébe van írva. Mi akkor a lelkiismeret? Avagy te nem ismered a szavát? — Sosem hallottam. — Akkor jaj neked, bűnös lélek. Ês a szeretet szavát sem ismered? Ez'még megmenthet, ha csak valaha megszólalt benned. Siess, próbáld meg a hatodik kaput. Az volt a szeretet kapuja. A Nagyúr átlépte s előbb csodálatos, Í

'óleső meleget érzett. Aztán tűrhetetlen hőséget. Végül mintha izzani ;ezdett volna minden porci Icája. Fuldokolt a hőségtől, levegő után 64