Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Darkó István: Fekete szivárvány

is mondogatta az öreg? Hogy valahonnan délről, amonnan lentről jött először ide a lazokba az ő nagyapja, vagy talán még annak is az apja. Valahonnan messzi lentrül jött a nagyapád, mondta az öreg, te arra már nem emlékezhetsz, Gyurkó fiam. Talán nem is nagyapát mondott, hanem annak is az apját. Lentrül hozta őt a breznói uraság, akinek a Sajó mellett, a síkon is szép földjei voltak és onnan hozta nagy hosszú, rézgombos pásztorbottal a nagyapádat, vagy annak is az apját. Magas, pipás ember volt az öreg, akit idehozott a Gyömbér környékére az uraság, mert az értett csak a juhokhoz. Fekete ruhája volt. kivágott, gombbal díszített csizmában járt, sallangos zacskó csüngött ki a nadrágja zsebéből. Kedvelte is őt az uraság. Nem tudott az máskép, csak magyarul az öreg, itt az emberek nagyon megcsudálták. Amikor az uraság meghalt, eloszlott a birtok, a kisebb birtok a hegyek között, de akkor is itt maradt az öreg, a nagyapa, mert már megszokta a hegyeket. Tehette is, hogy itt maradjon, sok juhot, házat, pénzt kapott az uraság után és azontúl a maga urasága lehetett. Ilyen volt az öreg, fejezte be az apja s most Gyurkó csodálva tapasztalta, hogy innen lehet az ő egyszeriben feltámadt baja ezekkel a falusiakkal a kozsuk miatt. Hát hiszen annyi még maradt, mondta az apja egyszer, hogy minket is Kovácsnak hívnak. A katonaságnál majd beszélni is megtanulhatsz, ahogy én megtanultam. Nem, nem is a nagyapja, se annak az apja, hanem még talán annak is a nagyapja lehetett, akit az uraság idehozott, mert elfelejteni a beszédet, ahhoz több idő kell. Csakhogy o már erről semmi bizonyosat sem tud. Nézte a tanácskozást és nem nagyon értette a dolgot. Fegyverei ről tanácskoztak, tőle is kérdezősködtek. Ilyenkor bólogatott, felelt, amit tudott és azt mondogatta: Hej* örült annak, mikor felálltak és a tanító kiadta a parancsot, hogy a templomba mennek. Az utcán az emberek, az asszonyok és a gyerekek körülvették őket és zajongva mentek velük. Gyurkó most látta, hogy őt is tanácsbelinek nézik az emberek. Erre egy kicsit büszke is lett. Bolond szabó, hát persze, hogy ehhez a néphez tartozik ő. Minek ilyesmit kérdezgetni az embertói? IV. A templomban szokás szerint sokat énekeltek. Gyurkó hátra húzódott, a férfiak csoportja mögé. Nagy énekes hangok áradtak, nőttek és ömöltek a mellében. Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen keservesen és szépen énekel. Egyszerre egy hang, vékony asszonyi sipítás belekezdett az idegen szavú, de megszokott énekbe. Ezt az egyet mindig elénekelték magyarul is: — Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk ... — Csend! — kiáltották többfelől is a fogadatlan hang felé. A plébános felment a szószékre és sok mindent beszélt erről az énekről. Beszédje végén felszólította a férfiakat, hogy nyújtsa fel a kezét, aki az éneket ezentúl is el akarja énekelni. Senki sem nyújtotta