Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Sziklay Ferenc: Nem lehet az Istentől bort lopni!

anyjuk se tudott róla. Maga volt a szedő, a puttonyos, maga taposta a zsákot, maga tette rá a kezét a présre, de olyan akkurátusosan, hogy a „követ" fejszével is alig tudta szétverni a végin. A mustja olyan édes volt, hogy összeragadt tőle az ujja. Két ötpintes csobolyóban forrt a bor a pince mélyin, oda is úgy lopta be suba alatt, mintha üresen vinné haza munka után az átalagot. Mikor már karcossá lett, rá-rájárt az öreg, nem tudta megállani, hogy meg-meg ne kóstolja, de akkor is csak úgy dugogatta a nyelvit a maszatos pléhpohárba, mint a macska a tejbe, vagy úgy szürcsölte a drága nedűt a foga közt, mint a kacsa a pocsolya vizét, hogy többnek lássék. — Nem, nem teszek kárt benne — mondogatta, ha kísértésbe esett, — hadd álljon kétfelé a fülük! — Hogy kiknek? Bosszút tervelt titokban: — Le én! Lepipállak mind! Veszett híremet kötöttétek? Meggárgyúltam? Mi? Hát ki szüretelt az egész hegyen? Csak a Gyuri bácsi! Nagyon is helyén maradt az eszem, nenàogy szomszédolni ment volna! (Azt maga előtt is eltagadta a végin, hogy bizony csupa véletlenül terítette a subát a négy karóra.) Kifundálta a bosszú tervét. Karácsony napján, mise után beinvitálja a komát, a sógort, a bírót, a jedzőt — nem, azt nem, mert még kiveti rá az adót, pedig ő is megfolyamodta az adó elengedést ^ázszázalékos jégkárra hivatkozván. Ügy is fontolgatta, mennyi is lehet Z2 a százalék, amit ellopott az Istentül, ha rájönnének a titkára. Szóval a jedzőt nem. A hegybírót? Hm, azt igen, mert az volt a leghangosabb hírharang. Hadd égjen le a pofájárul a bűr. * — Töpörtyűs pogácsát süss holnapra, anyjuk, de jó nyögvenyelősen, hadd kévántassa a bort — Csak nem ment el v az esze? Ilyen rossz esztendőben is gazdagítani akarja a ":<T i ... • nlig jut magunknak is? És kinek? Azoknak az italos cimboráinak, akk úgy meghurcolták és olyan a torkuk, mint az ürgelik? — Arra neked mi gondod? Van bor, mégpedig ingyenbe! — Azuť hunnet? — Kerűtt! — Csak nem csórta? — Igen én! — Hunnet, Szűzmáriám? — Magasrú'! Igenyest az Isteniu ! Mari néni most már szentül azt hitte, hogy megzavarodott az ura. El is futott tanácsot kérni a falu eszitül, a tanító úrtól, mitévő legyen. A kántor úr csak azt a tanácsot adta, hogy bolond emberrel nem jó huzakodni, tegyen mindent a kedvire, örüljön, hogy még nem „ön- és közveszélyes", de azzá lehet, ha „felhúzza". — Jaj, hogy húznám én — szabadkozott Mari néni, — nem 18