Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Hazugság nélkül

bolt, de mikor elaludt, kibújtam a karja alól. Kiálltam az erkélyre mezítláb, majd megfagytam. Sokáig ottmaradtam. Éreztem, hogy köd van, vége az utolsó szép őszi napnak, és hogy holnap igazán elmegyek. Nem akartam visszafeküdni Csöpi mellé olyan hideg testtel. Bementem a fürdőszobába, gondoltam, megvárom ott a reggelt. Nem voltam álmos, és már úgyis hajnalodott. De Csöpi utánam jött. Jóformán az ölében vitt vissza az ágyba. Erősen átfogott, és nedvesre sírta a hálóinget a mellemen. Igazán jó lány, és hasonlít a szomorú, lombját hullató fához. Reggel valóban köd volt. A lányok álmosak voltak, durcásak. Nem búcsúzkodtunk, mondtam, hogy még maradok. Csendesen készülődtek, volt valami élettelen, gépies bennük. Juditot alig lehetett megkülönböztetni a szekrénytől, amelynek támaszkodott. Ahogy ránéztem, az az érzésem támadt, hogy kint az utcán összeesik, szétfolyik, elönti a világot. És én, mikor kilépek a kapun, belezuhanok ebbe a semmibe. Az új lány sokáig öltözködött. Változatlanul jókedvű volt. Alig vártam, hogy elmenjen, becsuktam az ajtót, a kulcsot a szemétkosár alá tettem, ahogy szoktuk. Nem könynyeztem, nem néztem visszafelé, pedig rossz volt. De megnyugtattam magam, hogy itt sem volt szebb, mint máshol lesz. Csak a halaktól búcsúztam el. A büféslányt közben felcserélte egy asszony. Az is furcsán nézegetett. Én az emlékeim között keresgéltem, szerettem volna egyet elvinni magammal. Olyat, amitől jókedvem lesz, és tiszta leszek meg átlátszó. Addig gondolkodtam — mert tudtam, hogy egy biztosan lesz, egy mindig szokott lenni —, míg eszembe jutott az öregasszony, akitől hóvirágot vettem. Sajnáltam, hogy tarka a hidegtől. Hangja is csak olyan volt már, mint a fázós madárnak. Az utolsó tíz koronámon megvettem mind a tíz csokrot. Csöpi az úton könnyezett, hálásan nézett rám. Otthon sírt, teleraktuk a szobát virággal. Én jókedvű voltam, nevetgéltem. Csöpi bőgött, nem ma96