Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Hazugság nélkül

Nem szeretem a piros halakat, mert Juditra hasonlítanak, akitől elájulok, ha üres, mozdulatlan szemével rám néz. Tolakodtam az autóbuszban, veszekedtem, hogy tapossák a lábam. Jegyzeteltem, mint egy félőrült. Siettem az utcán, hogy elérjem az ebédet vagy a vacsorát. Csókolóztam a Nyitra-parton, a 'kapuban vagy akárhol. Este lefeküdtem, hogy reggel mindent elölről kezdjek. Visszafelé gondolkoztam, visszafelé éltem az időben. Vagy ötvenszer álltam bizottság előtt. Éreztem magam fölött a négy emeletet, a délszaki virágokat. Válaszoltam a kérdésekre, és megint éreztem az éhséget, ami akkor rám tört. Majd elájultam, megsüketültem, nem bírtam kivárni a végét. Azt hittem, megeszem az egész világot. Egyszer egy egész délelőtt mentem visszafelé az időben. Átléptem magam fölött, sötét lett mögöttem. Idegen arcokban kezdtem magam látni. Összevissza mászkáltam a világban, aztán megint sötét lett mögöttem, és egy másik arcban bukkantam fel. Nem tudtam megállni. Olyan volt, mintha hegyről mennék lefelé. Egyszer csak elértem egy hatalmas sós víz szélére; az őstenger volt az. Ott esetlenkedtem a parton, azután belefordultam a vízbe. Az új 'arcom nagyon idegen volt. Egysejtű szerves valami voltam. Kapálóztam a vízben, faltam a sót, és nagyobb lettem egy-egy sejttel. Nőttem még jópár sejtet, azután kimásztam a vízből. Nem mondhatom, hogy örültem magamnak. Zúgott a fejem a hülye gondolatoktól. Teljesen feleslegesek voltak. Senki sem lett tőlük boldogabb, sem én, sem a világ. A világgal különben nem sokat törődtem. Még tízéves koromban észrevettem, hogy nagyon szépen megvan nélkülem is, azóta nem érdekel túlságosan. Az se számít, ha a Nyitrába ugrom. Ezt nem akartam. Másfél év alatt mindössze ötször jutott az eszembe. Négyszer el sem mentem, ötödször meg visszajöttem a partról. Nem mintha nagyon szerettem volna élni, de már olyan 91