Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Elnapolt holnapok

nem volt pénze, hát teremtett, úgy, hogy elment a bankba, és lelkére beszélt a tisztviselőnek, akit alapjában rendes embernek tartott. — Ilyen az élet — mondta utána, s aztán hetekig, sőt hónapokig megint nem törődött ilyesmivel, eljárt sörözni, mindennap fáradtan feküdt le és fáradtan ébredt, és voltak nehéz napjai, de orvoshoz sosem ment, csalk készülődött, hogy majd elmegy, s ez elég volt, hogy ismét elnapolja az elhatározását. Fájt a veséje, rendszeres ellenőrzésekre kellett volna járnia a tüdejével, sokszor azt hitte, hogy cukorbajos, aztán azzal vigasztalódott, hogy hipochonder, és ideggyógyászhoz sem ment soha, azt hitte, mindent kibír, ha már annyi mindent kibírt, azt hitte magáról, hogy nagyon erős. Meg az orvosok lelkiismeretében sem bízott. Délután nem sokáig ült a sörkertben a barátjaival. Unalmas nap volt, ritkán szóltak egymáshoz, s aki szólt, az csak bántotta a többit. De senki sem bántódott meg, mert nem volt egymásról kialakult véleményük, talán nem is ismerték egymást, talán önmagukat sem ismerték eléggé, s valahányan fáradt emberek voltak, akik mozdulatlanul keresik nem talált helyüket, sokat hőbörögnek, sokat hallgatnak. Szétszéledtek. Pénzükből is csak kis sörökre futotta, és egyikük, aki már aznap megkapta a fizetését, nem akart fizetni. Ütban hazafelé, nem messze a helytől, ahol tegnap , orgonát lopott, hónapos retket vett egy asszonytól, s a boltban kenyeret. Véle ment egy barátja is, akit meghívott, azt mondta neki, hogy fél hazamenni. Ez ugyan nem volt igaz, de a barátja azt kérdezte, hogy minek is menjen hozzá, és válaszolnia kellett valamit. Mentek a népes városi utcán, és ették a mosatlan retket. Ami megmaradt belőle, azt már odahaza ették meg szalámival. Húslevessel is kínálta a barátját, azt mondta, olyan, mint a lakodalmi tyűkleves, de a barátja azt mondta, hogy nem szereti a tyúklevest. Ültek a szoba alkonyi hűvösében. 81