Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Varga Imre: Idősikátor

szezárt markomból lecsöpögött a földre. Azzal a kezemmel, amelyikben pár pillanattal előbb még a kő volt, meg akartam érinteni azt a kis tócsát — lassan szivárgott a földbe —, erre kiesett valami a kezemből. Nagyot koppant. A kő. Kéken csillogott. Űjra eszembe jutott a hang ott az útkereszteződésnél: Neked egyáltalán nem! Vigyázz! Mit keres a múltam a jelenemben, az elhangzott szavak, figyelmeztetések. Én felejteni akarom, még ha az életembe is kerüli. Hol vagy, halál? — mondtam félhangosan, de olyannyira mohón, hogy hörgésként hatott. Szaladni kezdtem. Megelőzöm az életet, leülök és — bevárom. Megszületek újra. Húszévesen. Milyen gyorsan halad az élet? Gyorsabban, mint a fény, mint a hang? Futottam. Végig a sárga sikátoron. Cipőtalpam nagy erővel csattogott a macskaköveken. Az utca üres volt. Megőrülök, ha nem szűnik meg ez a szörnyű visszhang. Megálltam. Észre se vettem, hogy már régen kifutottam a sárga házak közül, megtorpantam, hirtelen elvesztettem tájékozódási képességemet, bambán néztem körül: nem messzire tőlem, jobbra egy autóbusz állt, bekapcsolt motorral, nyitott ajtóval, felszalagozva. Üres autóbusz; meg kell néznem. Lassan, lábujjhegyen lépegettem el a sofőr mellett, a kormányra dőlve aludt, percekig figyeltem túlméretezett kobakját; semmi se mozdult, csak a motor berregése és a vezető szuszogása hallatszott, de annyira ritmikusan, hogy nem zavarta meg a csendet. Talán még halkabb volt a csönd, mint a berregés nélküli szuszogás. Beültem a leghátsó ülésre, a délutáni újságot olvadtam. Hogy történt? Elaludtam. Köröttem zaj, zsibongás, kurjongatás. Egyik kanyarban a fejem nekiütődött az ablaknak, s f elocsúdtam. Lárma, éneik, óvatosan körülnéztem: az üléseken fekete ruhás, fehér inges emberek gubbasztottak, mindenki énékelt, érdesen, hatalmas erővel, szomszédom, egy selyemnyakkendős bajuszos öregúr felém nyújtott egy frissen felbontott boros palackot. 276