Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

abroncson, onnan áramlik be a szál. Valaki szól, ismerős a hang, egészen közeli, karnyújtásnyira lehet csak, acélhorog, az örvény falába akad, végighasítja. János már másodszor szólt, Helén utólag érti meg a kérdést: — Rosszul vagy? Int, hogy semmi baj. Csikorognak a fékek, a kerék megáll. — Semmi. Megszédültem egy kicsit. János alulról néz rá. A részvét és gyengédség függönyeivel hadakozik, időbe telik, míg elő tud bújni. — Megártott a konyak, ugye? Igazán kedves. Józanítóan. Hadd legyen igaza. — Igen, azt hiszem, megártott. Valaki pénzt dob a zenegépbe, a műanyag kar lemezt emel a korongra. A varázspálca ütéseire feldübörögnek a dobok, s a Rolling Stones gitárok megkezdik sötét varázslatuk rítusát. Helén torka száraz lesz, elszűkül, minden nyeléssel parazsat nyel. A beatzene, az örök, csillapíthatatlan szomjúság r ági a üregessé a testét. Jánosra néz, akinek páncélján üresen kopognak a hangok. Hányszor próbálta már kihúzni ezt az elnehezült páncéltestet évei meglazult medréből, de nem bírt a súlyával! Ő maga is bokáig süllyedt már a sárba. Ha most kilépne, sziklás partot keresne! Keresnie sem kellene, hiszen ott kíséri minden álmában a friss, hideg zuhatag, zabolázhatatlan partjaival, egy elűzött és viszsza-visszakönyörgött test vakító szikláival. Szerelmem! Hangosan akarja mondani, hogy száz kilométerek távolába is hallható legyen, de nem, most még nem lehet. Talán egyszer ennek is eljön az ideje. Egyszer féket vet a tajtékos testnek, és elmerül benne örökre. Elzuhog a kép, csak a szomjúság marad, amelyet minden korty ital mélyebbre éget. És itt marad a széles, olajos hátú folyam, leomló 17* 259