Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros László: Egy utca, egy ház…

tovább. Lehetetlen, hogy senki se ismerné azt az utcát. Igaz, Flóra közönséges utcának írta le, de ... Istenem, valóság volt egyáltalán, vagy csak álom? A rét közepén feküdtek egy szénaboglya tövében. Ez volt az utolsó délután j iík, a lány nem maradhatott tovább. A fiú kihozott egy pokrócot, és már egyáltalán nem törődött az anyjával. „Maradj itt, Virágocskám!" „Nem lehet... Ha eljössz értem, visszajövök." Flóra szétbontotta a haját, és eltakarta a fiú elől a napot. Szerelmesen suttogta: „Eljössz értem ... Ugye eljössz? Itthagyom a címem. Megkeresed majd az utcánkat, a házunkat... becsöngetsz, és én tudni fogom, hogy te vagy az! Eljössz értem, és én otthagyom közönséges, szürke utcánkat, ócska házunkat, szűk lakásunkat, és eljövök veled ide, ki a hegyek közé ..." Még egy utolsó ölelés. „Virágocskám..." Valaki meglökte a fiatalembert. Mindketten bocsánatot morogtak. Tovább! Kopasz emberke tör utat a tömegben. Közvetlen mellette felsír egy kisgyerek. Az anyja dühösen csitítgatja. Egy kamasz harsány nevetése egy pillanatra elnyomja az utca moraját. — Fagylaltot vegyenek! — Az utolsó lehetőség — holnap húzás! Tessék, tessék ... — ... és akkor az az ökör Murányi... A fiú nem szerette a várost. Iskolába a legközelebbi kisvárosba járt, de az apja halála után onnan is inkább naponta hazament. Télen-nyáron, a legzordabb időben is beindította az öreg motorkerékpárt, és nekivágott az útnak. Erdész lett, az apja utóda. Egyetlen gyermek volt, már kiskorában megszokta a magányt. A legszívesebben az erdőben barangolt, galambjaival és nyulaival vesződött ... Néha napokig alig váltottak szót az anyjával. 230