Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig

gott, tréfával ütötte el a választ. Néhányunk számára azonban ez ,,(kényes kérdés", és még nem dőlt el a sorsunk. Végeredményben persze, lehet, hogy éppen ezek játszanak, és majd a tréfálkozók közül tréfálja meg valaki a társaságot. Ma este jól át kell gondolni az ügyet. Laurent-mé jön felém. Karcsú, barna, imádni való fiatalasszony. Gastonhoz indult, kezében bevásárlókosár. Elbúcsúzzam tőle? Megállok. Az asszony mosolyogva mondja: — Vous paraissez triste. Valahányszor találkozunk, mindig ezek az első szavai. „Szomorúnak látszik!" Vállat vonok, majd nagy kört írok le a bal karommal, és csókot hintek a város felé. — Adieu, ma belle France! — Ah, mon cher ... petit Napoléon ... — súgja az asszony, és megcirógatja a hajam. Elkapom a kezét, és gyorsan megcsókolom. Aztán már hátra sem nézek. Még az első este megismerkedtünk. Fél hétre értünk fel a táborba. Az ünnepélyes fogadtatás után vacsora, majd rohanás a partra, és tízkor már az ágyam szálén ültem. Nem, nem lehet lefeküdni ilyen korán! Még akkor se, ha majdnem tizenkét órás autóút van mögöttünk. Ki jön le a városba? Csupa gyáva és fáradt alak. Egyedül vágtam neki az útnak. A város vagy négy kilométerre lehetett, de az elém táruló panoráma minden figyelmemet lekötötte. Egy kis öböl mentén húzódik meg a város. Balról hatalmas szikla védi az öbölbe benyúló mólót. Vörös fény pislákolt a világítótoronyban. Ezer neon színezte a képet. Végigfutottam az utcákon. Felfedeztem minden kocsmát. A stranddal szemközt beültem egy bárba, és megittam néhány pohár bort. Nagy kedvem lett volna lent maradni reggelig, de tizenegy után kiürült a terem, és a pincérnő egyre gyanúsabban tekingetett felém. 210