Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

bement az ágyások közé. Amerre csak nézett, mindenfelé csupa rózsaszín és halványkék rózsabokor. Leguggolt, s meg akart szagolni egyet, de a rózsa szélesre tátotta a kelyhét — förtelmes krokodilszáj, mintha el 'akarná nyelni. Másik rózsával próbálkozott, legalább megtapintom, gondolta, s megbökte az ujjával. Ez is, akár az első. Miféle rózsák ezek, hiszen ez eleven hús, puha és hideg, mint a jég! Felnézett a fákra, amelyeken nem volt levél, viszont ugyanilyen rózsáktkal voltak tele. A halványkék rózsa, amelyet az imént meg akart szagolni, váratlanul megmozdult, és totyogva megindult feléje. A másik is. Szétmálló, kocsonyás testük otrombán rengett. Nelli megrémült, és hainyatt-homlak futott kifelé a tátogó rózsabdkrok közül. Aztán furcsa zörejre és tompa lábdobogásra lett figyelmes. Előbb hatalmas kutyafalka porzott el mellette, aztán ember alakú árnyak és csontvázak közeledtek felé. Riadtan osont be a sziklák közé, hogy egy szirt mögött elrejtőzzék. Onnan nézte végig a sötét árnyalakok és barnás csontvázak zajos elvonulását. Elámulva látta, hogy az árnyak is, a csontvázemberek is olyan kékes, kocsonyás rózsákat viselnek, ki a gégéjén, ki a mellén, egyesek a gyomruk, mások a lágyékuk táján, amilyeneket az előbb látott. A rózsák most is tátogatták csúf, feslett pofájukat. Amikor az árnyalakok eltűntek, egy csupasz koponyájú aggastyán jelent meg előtte, s így szólt: „Látom, most érkeztél, leány, mert igen félénken mozogsz." „Nemrég jöttem" — felelte szelíden. „Gyere, elvezetlek Hádészhoz, birodalmunk urához, aki előtt meg kell jelenned és imát mondanod, hogy befogadhasson a lemurok hazájába." Hamarosan eljutottak az alvi'lág legmélyebb zugáiba, ahol szürke kőszékében trónolt a rettentő Hádész, a holt lelkek birodalmának ura. 184