Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

— Ma reggel megint kevesebben vagyunk — szólal meg valaki. — Majd hoznaik a helyére újat — toldja meg egy másik hang. — Most ki van soron? — Hát, Lackómé. Vagy az a szlovák asszony ott az ablaknál. LaCkóné feléjük fordítja elnehezült fejét. Még rájuk néz üvegesedő szemével, de már csak homályosan derengő alakokat lát. Ennyi a reakciója. Többre már nem képes. — Utánuk talán maga következik, Gecséné — mondja egy harmadik hang annak, aki az előbb azt kérdezte, hogy ki van soron. Ilyenkor mindig a legbetegebbek mondják ki az ítéletet azok fölött, akik még náluk is betegebbek: akik már egy-két napja nem esznek, akik már végképp nem beszélnek. Előfordul, hogy valaki inkább öngyilkosságot követ el, mintsemhogy végigszenvedje a néhány hónapot. De vannak ennél elképesztobb esetek is. Néhány hete egy negyvenhárom éves férfi, akinek májrákja volt, áttéttel az epén és a gyomron, egy éjszaka kiszökött a kórházból, és megölte a feleségét meg a kát gyermekét, majd felakasztotta magát. Egy cédulára, amit az ajtó közé zárt, ezt írta: ,,Ha nem tudtatok rajtam segíteni, a családomról se gondoskodjatok." A látogatási idő letelte előtt mind a négyen — a nővére, a bátyja, Gábor [karácsonyra sikerült tizenkét nap szabadságot kikönyörögnie) és ő — bevonultak a rendelőbe. Megkérték dr. Stašek főorvost, engedné meg, hogy az édesanyjukat karácsonyra és újévre Éváékhoz vigyék, s hogy a kezelőorvosa, dr. Hrubala néha volna kedves benézni hozzá. Közben a nővére Stašeknek, a bátyja pedig Hrubalának a fehér köpenye zsebébe csúsztatott ötszáz-ötszáz koronát. Nelli felháborodottan a testvéreire villantotta nagy, sötétszürke 172