Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Ballada egy régi nyárról

sugdolóztak éjfélig is, s nem tudták, kimen jen ek-e másnap a földekre. Én akkor a szövetkezetet láthatatlan gonosz lénynek képzeltem, amely egymásnak uszítja az embereket, sötét ráncokat süt az asszonyok homlokába, ismeretlen mezőkre tereli a tehéncsordát s a falu birkanyáj át, magával ragadja a szekereket, felfalja a szénaboglyákat és gabonakereszteket a mezőn, de ha kiengesztelődik, rámosolyog a gyerekekre, s olyankor nem kell gyomlálni a kukoricaföldön, nem kell ebédet vinni a kapásoknak, nem kell a teheneket legeltetni a sáncpartokon, erdőszéleken, vagy négy-öt darab helyett csak egyet kell, mint nekem is, miután a három tehenünk és két kisborjúnk közül egy reggel csupán egy tehenet találtam az istállóban. Bár szerettem a jószágunkat, nem sajnáltam túlságosan, hogy már csak egy tehenünk van, mert amikor délután meg vasárnap kihajtottam a teheneket az erdő alá, sohasem játszhattam nyugodtan a pajtásaimmal, folyton rajtuk kellett tartanom a szemem, hogy el ne kószáljanak a sűrűben. Május óta már csak egy tehénnel kellett kijárnom az erdő alá, de az se tartott sokáig, mert június közepén megtiltották, hogy a háztáji teheneket a határban legeltessék. Attól fogva vagy a Kishegyen őrizgettem a szőlőnk fölötti parlagon vagy a várdombon, de többnyire csak a várdombra csaptam fel, mert az sokkal közelebb volt, meg innen délutánonként is láthattam Szekeres tanító urat, ha a faluba vagy az iskolába igyekezett. Nagyon szerettem a Hímest, a hófehér kuvaszunk után, azt hiszem, a legjobban az állataink közül. Amikor még a többi tehenünk is megvolt, mindig neki kedveskedtem valamivel; vagy egy darab frissen sült sós kenyeret csúsztattam a szájálba, hogyha olyan helyen legeltettem, egy-egy levedző, gyenge kukoricacsövet. Fehér foltokkal tarkázott piros szőrű tehén volt, hosszú 146