Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Fejírírem

Néz, néz, és megcsóválja, simogatja a fejét. Sokáig simogatja, ujjai beletúrnak ritkás, ősz hajába. Most döbbent rá a valóságra. Megöregedett, s én nem vagyok már a régi, macskával játszadozó gyerek. Csak félig vagyok az övék, s ott messze tőlük, ahol élek, furcsa dolgok történnek velem. Szerelem, csalódás meg sok minden, nem tudnak többé velem jönni, csak kínlódva nézik, mintha parton állnának, fuldoklásomat a zavaros vízben. Letelepszik hozzám, lábtól, ölébe szedi a „táncos kedvűéket". Gondolkodik, mit mondjon, mi legyen az első szava. — Majd elbeszélem neked a spanyolországi élményeimet — biztat, és örül, hogy ilyen szépet mondott. Nagyanyám surran be az ajtón, mintha tyúkot akarna lopni, nesztelenül. Megjátssza a meglepettet, ahogy meglát, pedig biztosra jött. Megálmodta, hogy megérkezem. Fürge, mint a gyík, a falu egyik végéről a másikra a motorok gyorsaságával száguldozik. Feltápászkodom, hogy megcsókoljam. Fogatlan szája, mint magányos vén fák oldalában az odú, amelyet otthagytak az illatos méhek, nem riaszt. Hangosakat kacag, túl mindenen, örömökön, bánatokon. Időtlensége, a világ fölötti lebegése megnyugtat. — Olyan vagy, mint a városi kisasszonyok. Sovány is, lapos is. A képed meg sárga, mint a holdvilág. Leveszi rólam a macskát, miután ilyen szűkszavúan s mégis hajszálpontosan képet festett az állapotomról. Száraz ujjai végigszáguldanak a macska gerincén, s meleg, utánozhatatlan melódiákat csalnak ki az állatból. Sárgát, hálaadót, valami ismeretlen macskaistenségnek szólót. Nagyanyám ujjai szünet nélkül játszanak. — Nem beteg ez a gyerek? — kérdezi hosszú csend után, miközben csak a macska dalolászott. — Elég rosszul van. — Anyám kedvetlen, nem szereti, ha a családi ügyeinket firtatják. — Miielte? 133