Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Lujza utca három

az érdeklődés fénye, közönyösen, sima üvegburaként élvezte, hogy fordul a kocka. Ez hatott. Ha valami, akkor a közöny az, amit nem tudok kikezdeni. Szerettem volna ismerni valamit az életéből, egy mozzanatot, legalább egy gyerekkori fényképét. Kezével a szekrény oldalát markolta, nehezére esett az állás a lába miatt, s akkor észrevettem ujjai enyhe remegését. Szóval idejutottunk, mosolyodtam el kegyetlenül magamban. Remegünk. Enyhén, finoman, mint a szitáló köd. Már nem voltam 'kíváncsi a gyerekkori fényképére. Láttam a csúnya, nyomorék kislányt, akinek a homlokára van írva, hogy később remegni fog. S a család nem is igyekszik leplezni. A háttérbe húzódva elmosódik, hogy még jobban kiemelje magányos küzdelmekre váró alakját. Ölében összekulcsolt keze fölött a jövőbe néz, örültem, hogy kettőnk közül én jöttem rá elsőnek, hogy rokon lelkek vagyunk. A félelem gyermekei. Ezzel eldőlt a csata. Az ón oldalamra. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s letettem a táskámat. Kényelmesen elhelyezkedtem. — Nehezen találtam ide —, mondtam sokat sejtetőn. Ez hatott. Telitalálat volt. Fájdalmasan felszisszent. — Ki küldte? A nagyságos asszony? — Igen — szikrázott fel bennem a végső fegyver, a hazugság —, a nagyságos asszony küldött. Különben fogalmam sem volt a nagyságos asszony kilétéről, de hálás voltam neki, hogy létezésével ilyen váratlan fordulatot hozott tusakodásunkban. Lujza öszszeesett, lekókadt. Egy pillanat alatt kikészült. Akkor egy kicsit kíváncsi is voltam a nagyságos asszonyra. Ki lehet, hogy ennyire félnek tőle. Hagyjatok nekem békét, engedjétek, hogy fejemet a szárnyam alá dugva csendben bevárjam halálomat, ilyesféle könyörgés ült Lujza szemében, amikor rám nézett. Sajnos, azt nem lehet, hiába, az élet kissé forgalmas szemétdomb, néztem vissza rá, nem lehet csendben bevárni, amíg lekókad a bóbitánk. Bocsánat, de mások is élni akarnak, s az 103