Haiczl Kálmán: Egyháztörténelmi emlékek a cseh megszállás korából (Esztergom. [s. n.], 1940)

8 harmadfél hónapig pedig a pozsonyi toloncházban „élveztem a csehszlovák köztársaság vendégszeretetét". Mikor — plébániámról való lemondásom árán — kiszabadultam, házamat csaknem teljesen kifosztva találtam. Túlzó tót nacionalista káplánom, akit letartóztatásom napján helyeztek mellém, nemcsak fiókjaimat átkutatta, hanem boros pincémet is alaposan megdézsmálta s a kiüresített hordókat vízzel töltötte meg. Természetesen azonnal útifüvet kötöttem talpára. E körülmények figyelembevételével az alábbiak nem nyújthatnak ugyan teljes képet a megszállott terület egyházi viszonyairól és állapotáról, de adatokat szolgáltatnak a jövő egyháztörténet írójának a magyar katolikus papság itteni súlyos helyzetének megismeréséhez, egyszersmind megismerteti azt a munkát, amelyet papságunk a szent ügy és egyházunk jogainak védelmében nyíltan s ahol így nem lehetett, csendben és titkon kifejtett. Az alábbiakban csaknem kizárólag az esztergomi főegyházmegyének Csehszlovákiában rekedt részével foglalkozunk, amely a katolikus magyarságnak amúgy is túlnyomó többségét alkotta. Keleti testvéreinkkel már a nagy távolság miatt is — kivált kezdetben — az érintkezés nagy nehézségekbe ütközött s ott a helyzet is lényegesen különbözött a miénktől. Később azonban a keretek megtágultak és munkálkodásunk körébe lehetőleg őket is bevonni iparkodtunk. A magyar kat. papság első panaszlevele. A cseh hatóságok már 1919. év elején fekete listára tettek néhány plébánost nemcsak a nyelvhatáron, hanem tót vidékeken is, azokat t. i. akiket nemzetiségi szempontból megbízhatatlanoknak találtak. Az idősebbeket nyugdíjba kényszerítették, a fiatalabbakat pedig felhívták, hogy csere útján