Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Nyomtatásban megjelent tanulmányai

Kit közülünk búbánat ére, írt nyujtál szivének sebére, Az árvák könnyeit te látád, Tudtad az özvegy sóhajtását." (Énekek.) Dicsőíti őt, az örök jóságot, a végtelen szeretetet, aki jóságával, szeretetével körülfogja az egész világot, mint a tenger a szigetet. S mert ilyennek hitte az Istent, megnyugszik bölcs akaratában. Mikor életének egyetlen reménye, kis fiacskája meghalt, szivét végtelen fájdalom marcangolja, mint Aranynak irja : „Nem bírom magamat a földről fölemelni, hová az Isten legázolt; a képzelődés és az emlékezés megölnek. Egy kicsiny felhő eltakarhatja a napot. Lelkem előtt egy kicsi felhő áll s egész világ homályba borult előttem". S lelkének e kinos hánykódása közben ott van törhetetlen hite, megnyugvása az Isten akaratában, mely fölemeli őt. Meghatóan nyilatkozik az „Isten akaratja" cimü gyönyörű költeményében : „Járván a temetőn tanutlan éjjeken, Egy kisded sir felett törnek meg térdeim, S felháborult elmém ugyan hányom-vetem Az élet és halál örök kérdésein ! Miért is végződtek oly kevéssel évei? Mig kérdezem, fanyar leckén tanit az ész : Születtünk, meghalunk ! ezt könnyű érteni ; Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz. Ha feljajdul a húr, midőn kettészakad, S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt: Embernek, ami fáj, fájlalni nem szabad? Hisz egy bús öröme ez a szivnek, ha veszt! Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret. S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr? Mig a hívatlan könny szeméből megered, S nyílt árulást tesz a kebel küzdelmirül ! ? 46