Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Nyomtatásban megjelent tanulmányai

Nem ez vigasztal meg, nem ez nyugtat meg bennünket, ha földi vándorutunkban azt látjuk, hogy a képmutatók, a farizeusok, a lelketlenek boldogulnak, az igazak szenvednek? S amikor bűneink súlya alatt csaknem összeroskadunk, nem ez a hit, ez a vallás szól felénk, hogy „bízzatok", a végtelen jóságú, kegyelmes atya megbocsát az igazán megtérő bűnösöknek? S midőn elközeleg földi pályánk utolsó órája, s mikor fájdalommal, lelki kínok közt kell elhagynunk mindazokat, akiket szerettünk, nem a hit, a vallás szózata enyhiti-e a válást, mondván: „A lélek él, találkozunk?!" Nem arra a hitre gondolunk itt, mely vak, nem arra a vallásra, amely drákói szigorral parancsolja meg tagjainak, hogy ilyen, meg olyan szertartásokat, külsőségeket kell végezned, ha üdvözülni akarsz. Mi arra a hitre gondolunk, amely önkéntelenül és szükségképen támad fel az ember lelkében akkor, amikor fürkészvén a természet törvényeit, titkait, arra a pontra jut, hogy ki alkotta ezt a csodás mindenséget? Az értelem megáll s megszólal a hit: Ö a teremtő, az alkotó. Amikor látja a természetben azt a bámulatos rendszert, a törvényszerűséget a bolygók pályájában, véges elméje tehetetlenül mondja fel a szolgálatot, s akkor hallja a hit szózatát : e rendszernek, e törvényszerűségnek legfőbb őre : Ö, a Bölcs, az Örök törvény. S amikor a nap éltető melegében, a kis férgek, madarak, a nagy mindenség életében, emberi pályánkon mindenütt szeretetet lát, azt súgja hite, hogy ez mind megnyilatkozása annak az örök, mindent átölelő szeretetnek, amelynek neve Isten, akit a bölcs lángesze föl nem ér, akinek léte világit, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet, akinek örökkévalóságát, mindenhatóságát dicsőíti a harmatcsepp, virágszál, az égi láng villáma, a szélvészek bús harca! És azt a vallást értjük, amely nem paragrafusokba 42