Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Kéziratban megmaradt írásai

a nemzeti vonás. Arany a legmagyarabb, a legnemzetibb költő. Emiitettük már, hogy Arany utolsó nagy képviselője annak a nemzeti iránynak, mely a magyar költészetben egy félszázad alatt teljes diadalt aratott. A költők eleinte utánozták a német, francia klasszikus irókat, amig a XIX. század elején beáll a visszahatás az idegenszerűség ellen, amikor az irodalmi és politikai fejlődés egymásra hatva egy magasabb nemzeti irányban olvad össze. Ennek az iránynak első harcosa Kisfaludy Károly, aki vígjátékaiban, rajzaiban magyar életet fest, magyar alakokat szerepeltet. Másik hatalmas képviselője Vörösmarty, akinek epikája és lírája szinte izzó a nemzeti érzéstől s ennek hatása alatt feltűnik Petőfi a legeredetibb magyar költő, a magyar dal lantosa s végül a fejlődés végén Arany a maga nemzeti költészetével. Hiszen a negyvenes években Magyarország szellemi áramlatai mind a hazafiság felé szakadtak. Az erős nemzeti és hazafiúi érzés az akkori nemzedékben különösen ki volt fejlődve. S Arany korának gyermeke volt. Sőt ezt a sajátos nemzeti érzést még inkább fokozta benne a környezet, a nevelés. Ő maga is tipusa az igazi magyarnak. Egyszerű és őszinte s miként a magyar nép rendkívül érzékeny, úgy ő is. A magyarnak nagy hajlama van a melancholia iránt, ez a mélabú zokog a magyar zenében, ez hallik ki a magyar nép költészetéből, ez jellemzi a magyar sírva vigadását. Arany is nagyon érzékeny volt. O maga irja önéletrajzában, „hogy minden legkisebb csekélység végtelenül affligált", erős benne a faj és földszeretet, rajongott a mezőért, a faluért, az alföldért, imádta hazáját. S ezt az érzését még inkább fokozták tanulmányai. Behatóan foglalkozott nemzetének történetével, olvasgatta a küzdelmet, melyen a nemzet évszázadokon át keresztülment. Azt látta, hogy a magyar nemzet múltja folytonos küzdés, harc az önállóságért, s így nem csoda, 153