Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Emlékezések

egyetem fogadta doktorává az alapos készültségü ifjú tudóst. Az eperjesi kollégium 1899 végén megválasztotta a főgimnázium tanárává s 1900 januáriusától élete végéig ennek az intézetnek volt egyik legnépszerűbb és legtekintélyesebb tanára s ekkor kezdte meg az iskola falain belül és kivül nagyszabású munkásságát. A tanításnak és nevelésnek valóságos művésze volt. Bele tudta magát élni a kis gyermek lelki világába, meg tudta ott találni a jónak és nemesnek csiráit, melyeket azután oly gonddal és szeretettel ápolt, hogy azoknak virágzásnak kellett indulniok. S mily lelkesen követte őt a serdülő ifjú, akiben már ébredezett az öntudat ! Nem arra törekedett, hogy bizonyos ismeretmennyiséget adjon át tanítványainak, hanem arra, hogy az ész és érzelem harmonikusan támogassák egymást. Éppen ezért példátlan bizalommal és szeretettel ragaszkodtak hozzá tanítványai. Nem egyszer láttam a férfikor teljességében álló tanitványait, kiknek szeme fellobbant, arcuk kitüzesedett, ha régi tanárukról, dr. Wallentínyi Samuról kezdtek beszélni. A tanitványaihoz kapcsoló szeretet munkájának eredménye volt ez. Az a lelkes tüz, mely az ő lelkében lángolt, különösen mikor a magyar irodalom nagyjairól beszélt, lángra lobbantotta tanitványait is. ízig-vérig tanár volt, tanítványai nélkül el sem lehetett képzelni őt, akiktől még akkor sem tudott elválni, mikor betegsége már annyira legyöngitette, hogy csak bérkocsin mehetett el az iskolába. Felsősége felajánlotta neki a teljes szabadságot, de ő csak azt kérte ki, hogy legalább egy órát naponta tanitványai körében lehessen, még akkor is, mikor 10 percig tartott, mig botjára támaszkodva felért az emeletre. Tanártársai is szeretettel vették körül, kik érezték mily szeretettel ragaszkodik hozzájuk ő is. S hogy a kollégiumi főgimnázium tanári karában az utolsó har12