Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 két szavazóbíró és két laikus baka, azonban csak a cseh ezredes kiabált. A két szavazóbíró és a két laikus baka nem avatkozott bele. Próbálták volna! Bizonj'os megkönnyebbüléssel vettem az ítéletet: Nem lőnek főbe! Fontos, hogy élni fogok, megmutathatom, hogy nem fognak legyűrni. Ártatlanságomat, ha törik-szakad, kiverekszem. Hit, bátorság, önbizalom és elpusztíthatatlan vitalitás élt bennem és ez adott erőt a további szenvedések elviseléséhez. Kifáradni és a reményt feladni nem szabad! Az igazságot egy időre el lehet nyomni, meg lehet gyalázni, de a végén győzedelmeskedik. Az emberi természet inkább a jóra hajlik, mint a rosszra és az emberek az ártatlanul üldözött segítségére sietnek. Prágában, sajnos fordítva volt. Ott mindenki ellenem, a magyar katona ellen esküdött, mert így kívánta a faji gyűlölet. Az ítélet jogerőre való emelkedése után, egy szép nyári délelőtt megkötöztek mint a medvét és átszállítottak Theresienstadtba, a várbörtönbe. Ezt az utat nem tudom, nem lehet elfelejteni. Három fegyveres közkatona és egy altiszt között hátrakötött kezekkel ballagtam a Masaryk állomásra. Gyönyörűen sütött a nap a prágai aszfaltra. Már három hónapja nem láttam a napot. Elszédültem. Útközben találkoztam néhány ismerőssel. Szégyeltem magam. Behúztam a fejem és a földre néztem. ök is elfordították a fejüket, féltek, hogy köszöntöm őket. Ilyenkor nem illik köszönni még a szembejövő tiszteknek sem. így mondták a fogházban, de utasítás nélkül is érzi ezt az ember. Hálás voltam, hogy nem akartak megismerni. Beszélgetni úgy sem lehetett volna. Amikor évek múlva hazakerültem, hallottam, hogy egyikük azt mesélte otthon, hogy agyoncsaptam Prágában egy cseh tisztet és látta, amint összekötözve vittek a vesztőhelyre. A külsőségekből ítélve így is képzelhette. Az »eskort« sem volt valami kedves hozzám. Ha az úton kissé elbámészkodtam, puskatussal észretérítettek. A vonaton külön szakaszt kaptam. Ilyen úr sem voltam^ nem is leszek egyhamar. Prágától Theresienstadtig azon gondolkoztam, mi is a neve annak az intézetnek, ahol veszett kutya marása ellen oltják be a betegeket. Theresienstadtban ugyanis megmart négy rabot egy veszett kutya és a prágai Pasteur intézetben kezelték őket. A garnizonban laktak és onnan jártak be az intézetbe. Örültem, hogy belekapaszkodhattam ebbe a gondolatba és nem kellett tragikussá vált sorsomra gondolnom. Amikor rájöttem, hogy a rabok a Pasteur intézetbe járnak, megörültem, hogy még nem hülyültem meg egészen. Eszembejutott egy halálraítélt rablógyilkos, akinek a kivégzését elhalasztották, mert vakbélgyulladást kapott, először megoperálták és amikor kigyógyult, adták csak át a hóhérnak. Nyilván azért, hogy egészségesen meiy'en a másvilágra. Nehogy ott legyen vele valamilyen baj. Nevetni kezdtem. Az eskort tagjai gyanakodva figyeltek. Azt hitték, megzavarodtam. Lehet, hogy igazuk volt.