Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

161 Maciira, a szomszédos raktár őre a sötétben elvesztve tájékozódó képességét, őrhelyéről rossz irányban távozott. Eközben meglátta Jelenj meghaltolta, de Q maga helyén álló Jelen természetesen nem felelt, mire Maciira öt lépésnyi távolságról rálőtt Jelenre. A prágai Express című lap a tragikus esetről a következőket írja r »A köztársaság szolgálatában, a hadsereg vagyonát őrizve, meghalt egy szlovenszkói magyar katona, mert ő, vagy a másik őr átlépte rajonját/ (Valószínűleg azért is, mert magyar volt és egy szót sem tudott csehül.? De az Isten szerelmére! Hogy vezényelhetnek őrszolgálatra idegen nemzetiségű katonákat, akik egyáltalán nem tudják a szolgálati nyelvet?» 32 hónapos várfogság egy reflexmozgás miatt. Cseh Béla lévai magyar fiú 1921 októberében vonult be és a leitmeritzi tiszti tanfolyamra került. Keserves sorsa volt, frájter, káplár, szobaparancsnok, mind alantas munkát végeztetett vele. Az egyik súroltátott, a imásik cipőjét tisztíttatta vele, a harmadik az illemhely feltakarítására küldötte. Cseh Béla némán tűrte ezt a bánásmódot, míg 1922 egyik májusi napján végzetes dolog történt vele. Altisztjei folyton kifogásolták gyakorlatait és az őrmester jelentést tett Mlady főhadnagyinak, aki már régóta »pikkelt« Cseh Bélára. A főhadnagy ráordított: V leh, ami a német niedernek felel meg, a földre hivatalos vezényszava azonban a »K zemi« volt és így a csehül nem értő Cseh a v leh parancsot nem értette meg. Mlady erre gallérjánál megragadta s a földre teperte. Cseh gyorsan felugrott, fegyverét önvédelmében két kézre markolva maga elé tartotta, majd visszatért társaihoz és tovább gyakorlatozott. Mlady főhadnagy följelentette s a prágai hadosztiálybíróság 15 percnyi tárgyalás után, anélkül, hogy a szerencsétlen fiú védekezését előterjesztette volna, négyévi súlyos várfogságra ítélte. A theresienstadti kazamatákban töltött 32 hónapot, míg a pozsonyi hadbíróság perújítás folyamán föl nem mentette. Testben, lélekben megrokkantán került ki a szörnyű szenvedések odújából a szerencsétlen, kitűnő képességű magyar fiú. Egy udvardi sírhant. Szlávik Jóska udvardi magyar fiú Vysoký-Mýtóban szolgált. Megbetegedett és a katonaorvosnak fájdalmakról panaszkodott. Az orvos, aki lnem értette a fiú panaszait, mindig azzal utasította vissza, hogy nine» Bernmi baja. Szlávik Jóska már nem is mert rapportra menni. 1925 karácsonyára szabadságot kapott, hazament Udvardra> ahol hirtelen rosszul lett. Bevitték az érsekújvári kórházba, megoperálták, de az elhanyagolt vakbélgvulladáson már a sebész kése sem segített, s a szegény fiúnak el kellett pusztulnia. Anyjához intézett végső szavai ezek voltak: Nembánom most már, ha meg is kell halnom, édes jó anyám, hiszen már itthon vagyok és a drága otthoni földben fogok nyugodni. A baktipusztai hős. A kisebbségi magyarság a szívébe zárta Kiss Ferenc, baktipusztai legény emlékét. 1927 nyarán történt az ő tragikus halála az olmützi katonai