Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete (Budapest. Pallas, 1927)

39 A dédapám még törte a szót S két part közt küzdés volt élte, Szláv álmodóknak lassú vére Birkózott benne a varázszsal. Mely örökségét hordta, tépte. A nagyapámban elpihentek A vádoló és sajgó harcok. Az oltott ág bimbókat hajtott S a fakult multat úgy őrizte, Mint kontár a művészi rajzot. Az apám már bevert gyökér volt. A bűvölet egy röghöz fonta S ha titkos vágás vagy goromba tľtés rezgett nemzetén végig, Dühhel szikrázott magyar volta. Ő tőle kaptam magyarságom. Mely el nem nyűtt akarat telje. Elkanvarog az idegenbe Bezárt szívekhez medret ásva, De vize tiszta, itt eredve. Nem a tettnek a költője, hanem az érzésé. Fájó érzékenységgel húzódik vissza az élet tülekedései elől és szeretné minden emberre jóságának sátrát borítani. Ezekkel a lírikusokkal szemben állnak azok, akik akár világnézetük, akár származásuk vagy társadalmi megkötöttségük miatt szakítottak a magyarsággal. A magyarsághoz mindössze magyarnyelvűségük köti, a Felvidékhez születésük vagy életsorsuk esetlegessége. Ök is az emberiességnek költői, de ez náluk általános emberi vagy politikai élményből fakad. Kifejezési formáikban belekapcsolódnak a nyugateurópai irodalmi áramlatokba, expresszionisták, aktivisták. Olyan költészet ez, melynek a Felvidéken nincs közönsége és a Felvidékkel nincs közössége. A legtehetségesebb közöttük a Párizsban élő Márai Sándor, aki páneurópaivá vált. Szabad versekben, expresszionista kifejezési eszközökkel ír, szereti a költői prózát, érzés- és gondolatvilága elvont és komplikált. Ennek a költészetnek szélső baloldalán Földes Sándor áll. világnézet és költői kifejezés tekintetében is. Proletárok-