Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet dóm (Košice. Szent Erzsébet nyomda, 1936)

Második rész. A dóm leírása

A dómban való temetkezés szokása is ősrégi. Módja vagy az volt, hogy az elhúnytnak sírt a templom padozatában ástak s azt egyszínvonalban hossznégyszögű többnyire feliratos kőlappal zárták le, vagy pedig a dóm alapjaiban épült sírkamrákban helyezték el a holtak koporsóit s az epitáfiumokat a tanács külön engedélyével a templom falába illesztették. Ily síremlékek e dómban is nagyobb számmal voltak. Legnagyobb részüket a restauráláskor helyükről eltávolították s a megőrzötteket utóbb a szt. Mihály kápolna és szt. Orbántorony falába, vagy pedig a múzeumba helyezték. A kassai plébánia 1771. és 1808-iki egyházlátogatási jegyzőkönyve szerint a dómnak öt kriptája volt: az első a templom közepén 5 négyzetöl terjedelmű, a második a szt. Háromság és szt. István oltára alatt 3 öl hosszú és 2 öl széles, amely egykor altemplom volt, harmadik a Nepomuki szt. János kápolnában alig másfél öl hosszú és széles, a negyedik a szt. Kereszt kápolnában, csupán néhány koporsó befogadására alkalmas, az ötödik a templom északi kapujánál, az 1768-ban felfedezett igen kicsi terjedelmű.

1 A templomi kriptákban való temetkezést az 1775-iki királyi rendelet úgy szabályozta, hogy a sírbolt bejárata csak a templom külső falán lehet. Ha ez meg nem valósítható, a kriptát el kell gondosan zárni s abba többé temetni nem szabad. Minden egyes koporsó külön cellulába cementtel falaztassék be s így kell berendezni minden sírboltot. Pestisragály idején tilos a kriptákban való temetkezés. A sírbolt cementtel elzárandó, ha ablakán, vagy résein bűz árad ki. Ezen intézkedés folytán a dómi kriptákban való temetkezés egyre ritkább lett, míg végre a mult század hat1 Canonica Visitatio, 1808. 12. 1. 330