Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)

„Magasabb˝ zene

70 elég magas fokot ért el. „ő teliveri a cimbalmot, én meg csak a hangot ütöm ki", — mondta a prímás, azelőtt cimbalmos kolléga. Teliveri, vagyis akkord-felbontásokat, aprózásokat, gyors figurációkat csinál, íme, egy-két példa a harmóniáira. (70—71.) Látjuk, még harmadikfokú akkordot, nón-akkordot, modulációkat is alkalmaz. Ezek a példák sok játszásban kialakult, leszűrődött darabok, ezeket mindig így játssza, de az átlagos rögtönzött játéka sincs sokkal alatta ennek a nívónak. A következő dalt kérésemre így játszotta el: (72 a—b.) Ez pedig elég fejlett fok ahhoz képest, hogy nemigen volt alkalma különös harmóniákat hallania a környék bandáitól, mint azt tapasztaltam. Mindez csak magából, a hangszeren való próbálgatás útján alakult ki benne. Valószínűleg az összetanulás nehézsége miatt nem játszott a banda hallgatót. Azt mindig csak a prímás játszotta egyedül, ha kívánták, A cimbalmos is tudott külön, magának játszott is. Tánczenét aztán mindenfélét játszottak. Csárdást, amit csak tudtak dalolni, mind el tudták játszani. Persze, amit betanultak, azt jobban. Tangót, foxot is tudtak, de csak „egy foxuk" volt. Ugyanez volt egyetlen foxa annak a cigánybandának is, melyet az áji mulatságon hallottam. Azt az egyet is kétszer húzták el egész éjszaka, nem is nagyon hosszú ideig. Ügy látszik még nem érzik nagy szükségét. Más modern tánc nem is hangzott el. Az áji banda tud keringőt is: „Ájfalusi kertek alja, jaj de homokos". (73.) „Szép ez, ha a banda húzi." Állandóan bővül a repertoárjuk, mert figyeltek mindenre, hogy újat tanuljanak, „Sokszor elmentem bálba csak azért, hogy mit hallok." Amit aztán megtanultak, azt legközelebb mindjárt játszották is. De csak a „hangját" tanulták meg a dalnak rendesen, a szövegét, a „nótáját" nem. Sokat tudtak játszani, aminek szövegét nem tudták pontosan. „Imitt-amott a mulatságban" szedték fel. A műsor gazdagítása vezette a prímást akkor is, mikor azt a bizonyos „jó vágós csárdást" szerezte. Ma már vége a nagy lelkesedésnek. A cimbalmos pl. már féléve nem játszott a hangszerén. „Ünja már." Ha megházasodik, eladja. Talán a fiatalok folytatják, akiknek még újság. Nyilván nem szerzett olyan tartós élményt, hogy egész életen át érdemesnek tartsák foglalkozni vele. Amíg újdonság volt a hangszer, összhangzás, a fejlettebb zenélési lehetőség, addig örömet szerzett nekik. Mikor ezt megszokták, már nem jelentett különösebb élményt mindez. Ilyen élményt csak magasabbrendű lelki tartalom adhat, ez tarthatja meg az embernek kedvét egész életén át a zenéléshez. Valami ilyen magasabbrendűt várnak pedig a hangszertől és minden „magasabb" zenei formától. Ezért oly általános a törekvés