Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)
A dalolás módja
57 zikalitásuk fejlettebb és ez sok mindenben meg is mutatkozik: így például előadásbeli sajátosságokban is. Ilyen volt az egyik középkorú asszony, Pálné. Nagyon sok nótát tudott és jó hangja is volt, szép sötét tónusú alt. Ez sokkal lassabban dalolt, mint mások, keveset pontozott; szélesen kihúzott, egyenlő negyedekben énekelt állandóan zengő kötéssel, akárcsak a már említett mély basszus. Az ilyen énekben nagyobb hatása van a pontozásnak: a lassú, hosszú hangok között néha jön egy-egy pontozott ritmus és mindez a lassúbb tempóban is feszes ritmusban. Mindkettőjüknél ugyanis a lassú tempó ellenére éppen a nagyon kitöltött, kötött éneklés miatt igen feszes volt a ritmus, változatlan a tempó. Azért ezeknek az éneke még az olyan szélsőséges esetben is, mint az 59. példa, szebb volt, mint mikor a lányok elhúzzák az éneket. (Náluk sohasem egyenlő a tempó.) (58—60.) Látjuk, hogy itt a pontozás nem mindig igazodik a szöveghez, attól sokban függetlenül, zenei szempontok szerint váltakozik. Az ilyen fejlettebb „zenei egyéniségeknél" ez gyakori. Ilyen a nagylányok egyike, Kulcsár Ilon is, akinél az ötfokúsítás is oly nagy szerepet játszik. Ha ez magában énekel, a pontozást sokkal egyénibben kezeli, mint a többiek. Meg lehet figyelni, mennyire a zenei szempont az irányadó nála, a változatosság. Kerüli az egyhangúságot, a banálisan ható pontozást még sokszor a szöveg rovására is. (61—64.) Ez utóbbiban jobban érezzük a negyedek lüktetését a hosszú félkóták között, mintha két pontozott hosszú hang volna. Mennyire meg tudja tartani a változatosságot több soron át is, arra példa a következő. (65.) (Hogy emlékezetben tartja az előző pontozást, arra bizonyíték, hogy egy dalt egymásután többször mindig ugyanazzal a pontozással dalolt. Később, nagyobb szünet után esetleg volt eltérés.) És hogy menynyire függetleníti magát a szövegtől, arra szélsőséges példa a következő néhány rész. (66—68.) Az ilyen egyéni sajátságok a közös énekben nem érvényesülnek: a legtöbben a természetes pontozást alkalmazzák s ez lesz általános. A kétes helyeken viszont többféle is hangzik egyszerre. Legjobban akkor olvad össze az éneklés, ha valaki intenzívebb énekkel vezeti. Akkor ennek a pontozását veszi át mindenki. Ilyenkor is előfordul szabadabb,, „zenei" pontozás, de nem annyira, mint a fenti példákban. Talán, ha az ilyen Kulcsár Ilonoknak valami átütő, erős hangja lenne, rá tudná kényszeríteni a maga stílusát a közös énekre. De ő az, aki „oj igen fel" nem bírja, középfekvésű alt hangja nem is nagyon erős, nem tudja a többit elnyomni. Azért pusztán a muzikalitás — a dalolás szeretete, a belső zeneiség is megszerezheti különösebb hang nélkül is az elismerést, hogy jó dalosnak tartsanak valakit
