Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)

Variálás

51 Ötfokú és nem ötfokú dallamforma a közös éneklésben együtt hangzott. Ez nem zavarja őket. Mindig vannak olyan dallamrészek, ahol egy-egy lány eltér a többiek énekétől, néha többen is. Ha aztán nem jól hangzik, ha intenzívebb a többiek éneklése, akkor igazodnak a közös formához, egy-két versszak után egybeolvad az ének. De van olyan eset is, mikor az eltérések jól hangzanak együtt, terc vagy más konszonáncia áll elő, ilyenkor megmarad a különbség, mert szeretik az ilyen hangzást. „Aztán azt tetszik gondolni, hogy nem szép az, mikor többen, többféleképp dalolják", mondta egy asszony, mikor ketten eltérőleg daloltak egy dalt. Később megint: „Tudja, Ilon néni, az osztán ojan szépen mén, mikor többen danolják, aztán mind más furmán mén", stb. „A fiúk máshogy, úgy elváltoztatik, oj szépen." Volt egy menyecske, akinek ez a változtatás szinte eleme volt: „Jaj, de sokféleképp tudtam, jaj de üttek." „Ha a hangját tudtam, már a nótát össze-vissza fundáltam." „Egy nótának három hangot is adtam." (Ennek a túlságos változtató kedvnek a reakciója, hogy folyton rászóltak, „ütték".) A daloknak ez a fluktuálása nem azt jelenti azonban, hogy bármilyen változtatás lehetséges, hogy tehát a dalnak nem is él határozott formája az emberek tudatában. Egy bizonyos határon túl a változtatás már nem mindegy. A következő 51. példát egy lány dalolta ebben a formában. „Hát ezt már ki forgatta el?" — kérdezte egy gazda, mikor meghallotta. Aztán eldalolta ő b) variánssal. A második sor záróhangja úgy az 5. fok, így meg a 3. lett. Ez már fontos tehát, ha ezt megváltoztatják, az már „elforgatás". Pedig gyakori ez az eltérés fiatalok és öregek között. A fiatalok a régi b3-as főcezurát néha elváltoztatják 5-re. (52.) Az ilyesmire mondják az öregek, hogy „elváltoztatik a hangokat", „elbérmálják", „újítnak benne". (Az is érdekes, hogy nem az első sor nagy elváltozását tették szóvá. Később kiderült, hogy az a régi alak, ahol az utolsó és első sor azonos: alulról indul.) Előfordul az is, hogy még kisebb eltérést is szóvá tesznek, amire máskor azt szokták mondani, hogy mindegy, — ha kivételesen nagyon egyöntetűen kialakul a dalnak a formája, vagy ha nagyon tudatos az illető valami okból. (53.) „Nem így van a hangja, itt (1.) nagyon felmész", — mondta egy legény az előbbi változtató kedvű menyecskének, mire az védekezett: „Mi így danoltuk, igen gyorsan, meg igen magosan." Ugyanő dalolta az „Azt mondják nem adnak" dallamát kissé elváltoztatva. (54.) A sógornője folyton javította: 1. „Ti itt lehúzitok", 2. „Itt kihúzitok, nem úgy van". Ő t. i. szlovák színdarabból tudja a dalt, tehát az „autentikus" formát ismeri. Erre a menyecske: „Igazán, én a nótának igen sok hangot adtam." A tuda4*