Sziklay Ferenc: A világ ura

— Éppen ez a jósága! Mások akkor vannak egyedül, ha velem vannak. Embernek tart! —. Kell ennél nekem nagyobb megtiszteltetés? — Meg kíváncsi is vagyok, mint minden nő. Sok mindent szeretnék tudni erről a házról, a gazdájáról s iegelsősorban magáról! —. Rólam? Ezt se kérdezte még senki! Szegény embernek szegény az élettörténete. Az apám bányász volt. Magyar ember. Egyszerű, tanulatlan munkás, de SZÍVÓS mint a szíj, szorgalmas mint a hangya. Azért is hozták ki olcsó munkaerőnek lelketlen kivándorlási ügynökök Franciaországba, az északi szénvidékre. Francia nőt vett el feleségül. Akik ma látják a szociális gondoskodás ezer jótettét s a munkásvédelem technikai fejlettségét, mit tudják azt, mi volt ötven év előtt a bányász élete?! A föld méhének rabszolgája volt. Napi tizenkét óra fény nélkül, levegő nélkül, a legsúlyosabb munkában. Örökös halálfélelemben. Mert a föld méhe csak halottakat szül. Bocsánat... én is a bánya eleven halottja vagyok! Tizenkét éves koromban már lent éltem a bányában, rongyosan, örök-mocskosan. A föld alatt piszok van. Piszokban születik a szén, ami meleg és erő idefent. Még az a ragyogó arany sem kivétel, amelybe Madonnát rámáznak az önök szive fölé, — mutatott rá az Éva nyakában függő medaillonra. — Óh, és akkor még nem volt villamos szállítógép, forróviz-vasut sem. Egy véletlen szikra százak halálát jelentette. Hat megvakult kis lovacska fuvarozta a szenet végig a végtelen tárnahálózaton. Az egyik pár az enyém volt. Pajtásaim, beszédet értő okos munkatársaim. És jött egyszer egy borzalmas robbanás. Apám meghalt. Én megnémultam s beszakadt a dobhártyám. Anyám beleőrült. Ugy kerültem a süketnéma intézetbe. Okos fiúcska voltam. Egy táncosnő váltott ki gnómnak. Oka volt rá, hogy ne halljak és ne beszéljek. De látok és irni tudok. Naplót irtam. Ha meghalok, ez lesz a régi Európa legizgalmasabb regénye. Istenem, ami szennyet én láttam a keztyüs kezű emberek lelkén! Nagy eszmékről beszélnek a történelemirók? Én tudom, hogy 86