Sziklay Ferenc: A világ ura

VIII. AKIVEL AZ OKOSAK NEM SZÁMOLTAK Evelin meg akarta várni édesapját, de félt egyedül maradni az idegen házban. Kivel beszélgessen, hogy elteljék az idő? A süketnéma lakájjal? Amig bundába burkolózva áthaladtak a kerten, azon gondolkozott, hogy tudná ennek a titok-koporsónak megnyitni a zárját? Szenvtelen faarca, mely soha, semmire nem reagál, olyanná tette, mint egy gondolkodó gép. Csakugyan az-e? Nincs semmi vágya, emléke? Nincs érzelemvilága? Nincs lelke? De akkor meg hogy lehet az, hogy szinte telepatikus érzékenységgel találja ki a legtitkosabb gondolatát is? Kell, kell, hogy valami lelki mélysége legyen, amely csak megnyilatkozni nem tud, mert nincs szava hozzá. Eszébe jutott, hogy a szigorú zárdában, melyben édesanyja halála után nevelték, a nap legnagyobb részében tilos volt a hangos beszélgetés. A fiatal leánylélek éltető eleme a fecsegés, mert a sok tarka-barka gondolat, mely ugy nő fel benne vadon, mint a vadvirág jx mezőn, ha levegőhöz nem jut, mind a lélekbe magzik vissza és dudva lesz belőle. Ugy segítettek magukon, hogy a lexikonból megtanulták a süketnémák ujj-beszédét és igy minden ellenőrzés nélkül kibeszélhették apró problémáikat. Megpróbálja. Föltétlenül tanult ember kell, hogy legyen ez a különös jelenség s akkor másutt, mint süketnéma intézetben nem tanulhatott. 84