Sziklay Ferenc: A világ ura

feledkezőn. Éva lehunyta a szemét, hogy ne lássa a szemébe szúró érzéki tekintetet, nem akart mást, csak élvezni a fiatalságát a tompitott jazz-muzsikára járón, magáért a táncért, magáért a lüktető ritmusért, öntudatlan, tárgytalan vágya kiéléséért. Mindegy volt neki ki a partner. A férfi személytelenné lett. Eszköz volt, egyszerűen a Tánc eszköze. Egy süvitő disszonanciában harsant ki a forróvérű néger muzsika. Evelin szédülten esett a karosszékbe, le is fogta tenyerével a szemét, hogy tovább tartson a tánc mámora. Nem látta, hogy társa szinte fogvicsoritva mered a vérforraló látványra s hegyesre manikűrözött körmeit ugy a tenyerébe vájja, hogy a vér szinte kiserked a nyomásuk alatt. Ha nem szól semmit, talán nyert ügye van. A lány ott ül előtte félig fekve az öblös székben, mint egy megnyílt rózsa, piheg a szédülettől, felfokozott kívánsággal. — Evelin —- suttogja Goidhand tőle telhetőleg lágyan, — Evelin, mondja, minek higyjek. Jeges zuhany szavainak, vagy odaadásának a táncban? — Mit akar? —• pattant föl élesen, szinte csalódottá a lány s a láz pirossága a haragtól gyúlt még tüzesebbé az arcán. — Semmit. Imádni magát. —• Hisz utóvégre ehhez mindenkinek joga van — volt a visszautasító válasz. — De hát... soha ... semmi körülmények között nem remélhetem, hogy... A lány éles kacagása szakította félbe a kérdést. A kacagás felszabadította a feszültségből, félelemből, irtózásból. — Soha? Semmi körülmények közt? Hahaha! Ha az egész világon nem lenne más férfi, ugy, mint ahogy ketten voltunk ebben a szobában... és egy jazz olyan vértforralóan muzsikálna... Akkor, akkor talán! — Akkor talán? —• ismételte kérdésnek. —• Igen, mint Ádám és Éva a paradicsomban. 56