Sziklay Ferenc: A világ ura

s ha nem vagyok otthon, nem megy ugy a munka, mintha magam irányitom. — Akkor kár volt eljönnie, abszolválhatta volna a figyelmességét postán is. —• Hisz ez az. Volt valami más is, ami ide vonzott. Valami előreérzés, valami telepatikus sejtelem. —• Ugyan mi? —• Maga, Evelin. A hir, amit informátorom adott, —• akaratom ellenére — a meudoni csillagvizsgáló földi csillagáról. És most látom, hogy milyen szegény a nyelv... — Már megint kezdi? Mire jó ez? — Hát nem szabad beszélnem? Minden célzatosság nélkül! Elmondanom, hogy Goídhand Ádám, aki ha akarja, magáévá tehetné a világ legszebb asszonyát, mint egy modern Páris, a legmélyebb hódolatra kényszerült egy eldugott kicsi hamupipőke előtt, aki szoszomorú magányosságában arany hálót sző a papájának a dohányzó asztalára! — Ah, a pénzemberekben is van poézis? —• Csak azokban van, Evelin, mert a poéta hivatásszerüleg beszél szépet, unottan muszájból, kenyérkeresetből, pénzért, a pénzember a lelke legmélyét tárja föl egyszer egy életben, de akkor igazán, száz százalékban. A félhomályban, — mert csak a kandalló fénye sütött a szobába bizalmasan s a kézimunka-asztalka lámpája vetett egy éles fénykört a szorgoskodó leány kezére — melegen hangzottak a férfi szavai, nem tudta hatásukat lerontani a rossz arc képe. Evelin furcsán kezdte érezni magát, csak az utolsó prózai szó: „száz százalékban" vágta fejbe. Felocsúdott az ellágyulásból, felugrott s fölkattantotta a nagy csillárt. A hirtelen szétáradó fényességben egyszerre komikussá lett a szerelmes szavakat ömlengő — karvaly. — Galambnak udvarol a héja! — jutott eszébe Évának egész önkéntelenül, de ahogy lelepleződött a férfi feltüzesedett arca, ijedtség fojtotta el a felkívánkozó 54