Sziklay Ferenc: A világ ura

látszólag meggondolás nélkül, mintha két krajcárról lenne szó csupán. Az idegen lekicsinylőleg biggyesztette kékre borot­vált keretű ajkát, mint azt mondaná: —• Igazán nem volt érdemes idejönnöm, ebbe a grájzlereiba. Telkes pár suttogó szót váltott a feszült idegzetű pincérrel, aki sas szemmel figyelte az ezrekkel dobálódzó embereket, hogy el ne blicceljék a kettőötvenes „minden benne van" teát, melyhez a zsebekből vették elő a ke­ménytojást, egészben mártogatták a sótartóba és teli szájjal harapták a mákos sterclit. A pincér az ablakfülkébe mutatott, az egyedül ülő úrra. —• Goldhand úrhoz van szerencsém? — lépett hozzá Telkes. —• Részemről a szerencse, Goldhand. —• Telkes szinigazgató. Bocsánat, egy jó barátom hivta föl figyelmemet uraságodra, mint lelkes mübarátra, pár szót, ha megengedné, üzleti ügyben. — Üzlet? Benne vagyok! Mit Vergnügen. Itt, ugy látszik ma úgyis csak babra megy a játék! — Két vagón viaszbab!... — hangzott a kínálat mintegy végszóra a teremben. — No, mit mondtam? — De nem zavarja ez a pokoli zsivaj? —> Engem? Ez az én életem kísérő zenéje. Olyan szépeket tudok álmodni mellette, mint a bakfis a „Nacht­musik" mellett. Délben már hárman ültek az étteremben: Goldhand Ádám a pénzember, Telkes Ernő a volt és leendő szin­igazgató és Gáthy Jenő, a mérnök. A díszlettervező sze­repét osztották ki neki. Persze, Goldhand volt a házi­gazda, az áldomáshoz Veuve Cliquot-t bontatott. —• Mit szólnak az urak az uj csillaghoz? — kérdezte a bankár, mintha semmi más nem érdekelné. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom