Sziklay Ferenc: A világ ura

— Tizenháromezerötszáznegyven. —- Le belőle kettőezerhétszáznegyven. — - Marad tizezernyolcszáz. A nyolcszázat elengedem. Utóvégre van nekem is szivem. Hogy játszottunk? —• Mint rendesen, husz fillérben. — Az kettőezer. Stimmt? —• All right! Hozza levonásba. — Nem ugy áll a bolt! Azt már konvertáltuk. Az már nem kártyaadósság. Csak guba uram, szükségem van a dohányra. — Hallja! Hát olyan paliba vesz engem? Fiatal! 0 tartozik öttel s hogy én fizu kápé! Keljen korábban, igazgató ur! —• Hát nem fizet? — Még az Országos Kaszinó szabályai szerint is van huszonnégy óra haladékom! Ezt már a billiárdasztaltól vetette oda félvállról a mérnök, előkelően, nadrágzsebbe mélyesztett kézzel állí oda nézni, hogy szériázik Gusztáv, a „Vilmos császár" bajszú főúr, akitől egy púderezett arcú, hórihorgas, beesett mellű ujságiró karambol-leckét vesz. — De kedves uram, — súgja bizalmasan a fülébe a színigazgató —• a pinkát csak kifizeti? —- Ha nekem annyi pénzem lenne, akkor ahelyett, hogy hagytam volna magam megstichmaccsoltatni, megkávéztam volna dupla habbal és öt kiflivel —• ebédnek! Hahaha! — Akkor mi lesz? Én is „fattig" vagyok. —• Mit fájjon nekem a maga feje. Aki nyer, az fizeti a pinkát. így állapodtunk meg. Nem? — De én itt hagyom a pácban. —• Engem? Magának legyen mondva. Gusztáv is ismeri a játékszabályainkat. Magának van itt conto correntéja, én nem szoktam ilyen piszkos adósságot csinálni, inkább koplalok. A púderes önkénytelenül tanuja volt a beszélgetésnek. Odasúgta Telkesnek: — Én tudnék neked egy boltot. Kint lennél a vizből. 17 2