Sziklay Ferenc: A világ ura

— Cserélne mégis más nemzettel? Tudna szivben mássá lenni? — Soha! —• No lássa. Talán éppen a szenvedés teszi öntudatossá magukban a szeretetet az „elátkozott" föld iránt. Én ugy szeretnék szenvedni valamiért, vagy valakiért!... —. Köszönöm, kisasszony. Melegség áradt a szeméből, hála és hódolat. — Tudja, hogy nálunk sok magyar dolgozik a bányákban? — Tudom. Hozzájuk megyek. Ha már haza nem mehetek, legalább a véreim közt akarok lenni. Szenvedni velük, hogy otthon érezzem magam. S egyszer, ha jóváteszem a hibámat, talán még jut nekem is otthon egy kis darab föld, ha csak annyi is, hogy a koporsóm elfér alatta. Elszégyelte magát, hogy ilyen szentimentális lett, de a lány szemében könny csillogott. — Valami a szemembe esett, — mentegette magát. Hallgattak. A vonat rohant velük s ahogy kattogott a kerék, szabályos ritmusban a sineken, valahogy öntudatlanul ugy érezték mindketten külön-külön, hogy az ő egyszerre dobogó szivük ütemét veri... Az étkező kocsi kiürült, a második szériához kezdtek szállingózni az utasok. Fölálltak: s elindultak a fülkéjük felé. A két vagon közötti átjáró előtt megállt Éva s félve tapogatta kicsi lábával a szitáló vaslapot. Gáthy udvariasan nyújtotta a kezét. Éva a jobbját adta oda. —• Ugy vezet, mint akkor, — gondolta magában, — egy uj élet felé. És mikor túlértek az átjárón, a biztosabb talajt nyújtó folyosón is valahogy egymásban feledkezett a kezük... 158