Sziklay Ferenc: A világ ura

amint fesztelen mozdulattal leteszi az ostort a tokjába. Könnyen leszökik a kocsiról. A pléd alól fényes lakkcipő kerül elő. —• Ki lehet az? Hogy kerül ide még egy ember? — kérdi szinte ijedten Caduc ur. Évának a szive hevesen ver. Sejti, mi van a dolog mögött, de nem mer hinni a szemének. Valaki kopogtat az ajtón. — Szabad. És megnyílik az ajtó. És megjelenik benne MagMatyó István uri ruhában. — Pista! — sikolt a leány és röpül a nyakába. — Csakhogy megjöttél! Te rossz ember, hát így meg kellett ijesztened engem? — Sir és kacag, csókolja, ahol éri. Pista se kéreti magát, visszacsókolja tüzesen. —• Hát mégsem ugy sikerült a sor, ahogy kifőztem magamban, —. kacagja. — Mit akartál? — Hogy mit akartam? Ur akartam lenni, uri mód megkérni a kezét a kisasszonynak, a világ egyetlen királynőjének. Azt akartam, hogy ne lásson olyan senkifia, jöttmentnek. Elhoztam a vagyonom. Becsületes szerzemény. A föld alól kapartam ki a két kezemmel. Két lovat, szerszámot hozok a birtokhoz, ne mondja utánam senki, hogy olyan házhoz állott legény vagyok. — Édes apám! — fordult Caduc úrhoz. — Az Évi lánya szive, meg az enyém együtt dobban, nekem adja-e szívesen? —. Odaadom fiam, úgyis a tiéd! —• Akkor szüret! Gyerünk a templomba! Nem kell kivárni a hirdetést, hisz nincs, aki megrághassa az igaz szeretőket. Nincs ugyan papunk sem, de a jó Isten nélküle is megáld, ha akarja. Holdvilág ragyogott le a földre, az üstökös is segített neki fénybe borítani a tájat. Mag-Matyó István maga mellé ültette a menyasszonyát a bakra, a hátulsó ülésre felültették Caduc urat, hogy tanu is legyen az esküvőn, ugy mentek az estében menyegzőre, az Isten szine elé. És megint megszólalt a harang az éjszakában, 138