Sziklay Ferenc: A világ ura

utóbb megvakul a szegény állat. Nem is birja két évnél tovább egy sem. Tessék meggondolni, hogy leviszik oda a kasban, ott huzza a csillét egy aknától a másikig éveken át, de soha többé föl nem jön, — legföljebb a bőre. Nem törődik azokkal senki, kócosak, piszkosak, csak épp hogy esznek és dolgoznak. Ilyen az ember! Ami nem parádéra való, ha köll is, elhanyagolja. Enni is csak azért ad a szegény lónak, mert máskép nem tudja haszr nát venni. Megesett a szivem rajtuk, ha már ugy elpusztult minden a világon, legyen nekik ünnep. Mindennap vittem nekik füvet, egy kis zabot is, meg is vakartam őket. Ha tudná, milyen hálás tud lenni egy ilyen állat. Ha csak a harmadik szinten hallják a hangomat, ahogy lekiáltok: „Rigó te!" — „Huszár te!" — felel mindakettő nyerítve, hangosan. Egy kicsit veszedelmes volt az elején a lejárás, elkorhadt a létra foka, potyogtam is már vagy egy emeletnyit, de hál Isten, nem tört bele a bordám. Már ki is javítottam a bajt. Ma azért maradtam tovább, mert a kanca három napja megcsikózott. Azért is nem tudtam olyan igazándiból megharagudni erre az úrra, mert tudom, hogy — nagy dolog a szerelem. Ha még odalent, kétszáz méternyire a föld alatt, örök sötétségben, a vak lónak is kedve szottyan a szerelemre, még ha csak olyan komor csődör is, hát még idefent az Isten napja alatt, —• tavasszal... De aranyos egy jószág az a kis csikó! — Muszáj felhozni őket, — mondok, — ha törik, ha szakad. Ezen is mesterkedtem, hogy kellene megindítani a szállítógépet. Mint olajozó legény voltam csak inaskoromban a gépnél, de azért sikerült. Már fog égni megint a villany is. Felkattantotta a kapcsolót s világosság ömlött el a szobában. Betereltem egyenként a szegényeket a kasba, előbb a csődört, utána a kancát csikóstul. Ha hallotta volna, milyen ijedten nyerített az a ló, amíg nem érezte maga mellett a társát! És milyen boldogan nyalták az egymás nyakát, mikor megint együvé kerültek! —• Bizisten mondom, kisasszony, több a lélek egy olyan lóban, mint akárhány emberben! 131 9*