Sziklay Ferenc: A világ ura

x. A MENTŐANGYAL Kimerülten esett vissza a moha-zsombikra s reszketve várta a halált, a megváltást. A másik kettő némán virrasztott mellette, tehetetlenül és kinzó önvádtól mardosva. Pár perc múlva Qoldhand is lefeküdt s rövid idő múlva hortyogása jelezte, hogy megint elaludt. Órák teltek el talán, vagy csak egy pár perc? Nem tudta. Az idő képzete kiesett tudatából a végtelenség érzete által. Csend csengett a fülében, a patakocska csobogása is csak arra való volt, hogy észrevétesse a nagy mozdulatlanságot. Az üstökös is leáldozni készül, feje már a hegy mögé esett, csak a csóvája ég a csűcson, mint egy huszárcsákón a félrebillent forgó. Sötétedik fokozatosan. És messziről egyszerre csak vidám füttyszó üti meg a fülüket. Éva felfigyel a váratlan hangra, irányába fordulnak ketten, a hegynek szaladó, kanyargós ösvényen egy kis sárga láng imbolyog, közeledik feléjük. Kisérteti a jelenség, a lány minden irtózását legyőzve az apjához búvik féltében. — Mi lehet az? — kérdi hideglelősen az öreg. — Csak nem ember? Nem, nem, lehetetlen. Nincs ember a földön! — Még a végveszélyben is görcsösen ragaszkodott rögeszméjéhez. Ds a kisértet csak jön egyre közelebb. Már kibukik* az erdőből a tisztásra s ott áll előttük meglepetten egy ember. Sáros bakkancs a lábán s egy rosszul szabott pricsesz alja van rojtosra szakadt, csavaros lábszárvédőbe csavarva. Arca, keze, ruhája csupa rongy és 105