Fábry Zoltán: A vádlott megszólal (A cseh és szlovák értelmiség címére)

törése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik. Győzők vannak és legyőzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis! A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. A mélyből - de profundis - a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlenegy ember egy gettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében, minden törvényes vagy különleges megbízatás nélkül, szobám négy falából kiindulva a magam bőrére és felelősségére és mégis az összességet képviselőn, mert aki itt szót kér: író, szlovenszkói magyar író. A szellemi antifasizmusnak nem voltam épp utolsó magyar katonája. Aki ismeri írói működésemet, az tudja, hogy az utolsó szabad években minden soromat és gondolatomat a hitlerizmus elleni szellemi harc determinálta, annyira, hogy kritikusaim már „mániákus monotóniáról" beszéltek. Újságcikkeim, folyóirataim (Korunk: a magyar progresszió világszemléje, melynek csehszlovákiai szerkesztője voltam; Az Út: a Tvorba és a DAV magyar testvérlapja), könyveim: az antifasizmus magyar dokumentumai. A büntetés nem maradt el: kétszer jártam meg Illavát, utána vért köptem a kórházban, és megrokkantam. Számat belakatolták, és hétéves osztályrészem lett a némaság. De élt a remény, élt 7