Fábry Zoltán: A vádlott megszólal (A cseh és szlovák értelmiség címére)

várják, nem a méltó béke lelkesedése ... A béke számára azonban nem háborús feleket, de élő igazságot, rendületlen méltóságot, őszinte szeretetet keres a bénult emberi szív." (Szalatnai, 1943. IX. 23.) Keres és nem talál. Árva, mint tegnap. Árvább: mert csalódottabb. íme, eljött a béke, és tájainkon első ténye és törvénye a magyar pacifizáló elem kirekesztése, rágalomba fullasztása: háborús bűnössé dekretizálása. A béke nem tud, nem akar megszületni: a háború törvényeit, muszájait a mai társadalom nem képes magából kivetni. Velük, belőlük él, általuk ítél. A pacifizmus Ábeljei és Ossietzkyjei kell, hogy itt a rövidebbet húzzák. A háborús lelkiség nem tud leülepedni: permanenciában van, permanenciában tartják. Magatartások bélyegeződnek, melyek elégtételt reméltek, hidak repültek a levegőbe, melyekről azt hittük, hogy minden veszélyen, merényleten túl vannak, és árkok mélyülnek, gyűlöletárkok, melyek betömésére készen állottunk. „Gyűlöletre nevelt sorsunk, mi szeretetre önmagunk", a hidat egyoldalúan, túlterhelten, de mindig mi tartottuk. Nehéz, hálátlan szerep: pilléreit mindkét oldalról és egyformán ásták alá. Magyarországon kimerítettük a hazaárulás fogalmát, Csehszlovákiában ugyanakkor idegenkedéssel nézték a mi türelmetlen, noszogató számonkéréseinket. Mi messze szaladtunk előre az időben: Nem érte utol szálló vágyunk a való. Sem hon. Sem sehol. Mi elsuhantunk a jövőbe, s amaz meghátrált valahol. (Győry Dezső) A mi hídszerepünk egy élettel vállalt valóság volt: az európai magatartás Duna-táji példája. Nekünk egyformán 50